„Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben

     ember lenni mindég, minden körülményben.”

                                                                           (Arany János)

A rendszerváltozás veszteseinek érdekvédelmi, közéleti, politikai hon-LAPJA

 

Nyomdai kiadását alapította: 1993-ban, az össztársadalmi érdekvédelmet országos hatáskörben ellátó társadalmi szervezet, a

Független Népképviseleti Szövetség /FÜNÉSZ/,

amely a mostani megjelenésnek is gazdája, s működteti a Civil Panaszügyi Szolgálatot. Az ehhez érkezett lakossági, egyéni-közösségi jelzések, észrevételek, közérdekű bejelentések, panaszok, pozitív, vagy negatív történetek, vélemények, meg konstruktív javaslatok és kérdések, illetve az ebbéli reagálások NYÍLT FÓRUMA e

 

VILÁGHÁLÓS NÉPÚJSÁG

 

Levélcím: 6000 Kecskemét, Tinódi u. 6. B/IV/26.

E-mail cím: fuggetlenmagyarorszag@fuggetlenmagyarorszag.hu

Főszerkesztő: VELKEI ÁRPÁD, aki

 

45 éve tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak,

36 éve pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének /MÚOSZ/.

Országos elnöke az idén 17 éves civil érdekvédelmi szervezetnek, a

FÜGGETLEN NÉPKÉPVISELETI SZÖVETSÉGNEK /FÜNÉSZ/,

 vezetője az országos Civil Panaszügyi Szolgálatnak.

Alapítója a Civil Parlamentnek és a Társadalmi Érdekegyeztető Tanácsnak /TÉT/.

12 éven át volt bírósági népi ülnök —

Tájékoztatási feladataink teljesítései során igyekszünk mindig

az igazat mondani, nem csak a valódit!

 

Terveink szerint, a feldolgozandó és közlendő esetek, információk zömét nem a mindenkori hatalom, a különféle intézmények, a politikai erők, a tőke, meg a médiumok rutinos levélírói, betelefonálói szűkösen behatárolható világából, illetve a „fecsegő felszín” köreiből, hanem a többségi „mélyből”, vagyis a rendszerváltozás vesztes millióinak soraiból szerezzük!

 

Hogy a társadalmi és gazdasági történésekről, tendenciákról — ezen belül pedig az eredményekről és hibákról — első kézbeli tényanyagaink, úgymond dokumentumaink legyenek, kérjük olvasóinkat:

 

ÍRJÁK, SZERKESSZÉK VELÜNK EGYÜTT e sajtókiadványt, a nép újságját!

FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG

 

NYÍLT FÓRUM

Kérdezzen—Válaszolunk

Mit tudhatunk manapság a XX. század elejei történelmünk olyan jubiláris eseményeiről, mint az „őszirózsás” forradalom, vagy a Tanácsköztársaság?

Panaszos ügyek helyszíni vizsgálata céljából az ország számos részében jártunk az elmúlt napokban, amikor is jó néhányan mondták el nekünk, hogy teljességgel egyetértenek az e rovatunkban nemrégen megjelent, az első hároméves tervről, valamint a proletárdiktatúra kezdetéről szóló információs cikkeinkkel, amelyek segítik az akkor lezajlott politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok alaposabb, sokrétűbb megismerését, s az ezen időket idéző személyes emlékekben való tisztánlátást.

 

Kivétel nélkül osztották a rendszerváltozás vesztesei köréből származó ama összegzésünket is, hogy:

 

A mai kapitalista-kizsákmányoló érához jól illeszkedő értelmiségiek szűnni nem akaró hévvel értékelik át, festik újra a közelmúltbeli történelmünk eseményeit. Ezek kézenfekvő módszere pedig, hogy a korábbi fehérből szürkét, esetleg feketét, a régi feketéből pedig világosat, vagy fehéret fabrikálnak.

 

Azonosultak ama summázott lakossági álláspontokkal is, miszerint:

 

Észrevehető, hogy a zsebükben az állítólag a bölcsek kövét hordozók a korábban történteket már értékelt, tehát úgymond piacosított, alternatív termékként tárják elénk, tudomásunkra hozva — a mi egyéni benyomásainktól függetlenül, vagy azok ellenére —, hogy a múltunkra vonatkozóan ezek a jó dolgok, azok pedig a rosszak!

 

Röviddel ezelőtt megint többen kopogtattak a FÜNÉSZ Civil Panaszügyi Szolgálat-ánál, kifejezve nemtetszésüket, sőt, felháborodásukat az egyik kereskedelmi csatornán közvetített beszélgetés miatt, amely a Károlyi féle „őszirózsás” forradalom, valamint az utána következett „bolsevik puccs” tárgykörét elemezte. Ezek sorában többi között ilyesfélék hangoztak el — jelezték olvasóink:

 

Tisza István jogosan zárkózott el az általános választójog kiszélesítésétől, hiszen ellenkező esetben a tömegek veszélyes szélsőségeket juttattak volna hatalomra.

 

Helytelen az akkori konzervatívokat maradi erőknek titulálni, hiszen ők játszottak döntő szerepet a monarchikus államrend demokratizálásában.

 

A Népköztársaság 1918. november 16-ai kikiáltására azért volt szükség, hogy a Nemzeti Tanács következetesen elkülönítse az országot az akkor már ismert bolsevik jellegű köztársasági államszerkezettől.

 

Tévedés egyazon forradalmi változás folyamatának tekinteni az „őszirózsás” forradalmat és a Tanácsköztársaságnak titulált bolsevik puccsot. Mert az előbbi tartalmazott felvállalható értéket, ám az utóbbi nem, hiszen azt a köztársaságpárti demokratikus erők megegyezés- képtelensége idézte elő, mögötte pedig rendkívül csekély volt a társadalmi támogatottság.

 

Nos, mindezekről értesülve, a bennünket megkereső állampolgárok azt mondják, az említett történelmi eseményeknek ilyetén interpretálása csak az egyik olvasatnak tekintendő, amely a mai, tőke-irányultságú felfogás kifejeződése. Ha úgy tetszik, az egyik árú-kínálat. Majd így folytatják:

 

A tárgyilagosság igénye megkívánja, hogy a szóban forgó történésekre vonatkozó, s az említettektől eltérő ismeretek sem legyenek elhallgatva! Végezetül kérik, hogy ezen információk közléséhez nyújtson segítséget a világhálós népújságunk!

 

Elöljáróban azt kell leszögeznünk, hogy az igen csak összetett és bonyolult kérdésekben korántsem tudunk a teljességre törekedvén tájékoztatni, például a terjedelmi és a műfajbeli korlátok miatt. Amiből dolgozunk, azon információs bázisok, amelyek évtizedek óta rendelkezésre állnak a szakirodalmi forrásokban.

 

Kezdjük az egyik alapvető ténnyel:

 

A több száz éves jobbágyvilágból, illetve a német nyelvi rabságból történt 1848-as felszabadulásunk után, túlélve a szabadságharc leverését követő megtorlást, amely az 1867-es kiegyezéssel zárult, hazánkban elindult egy eléggé széleskörűen hullámzó kapitalizálódási folyamat. Ekkor valójában csak a magánerők határozták meg a fejlődés irányát és menetét, ugyanis az ország gazdasága a gyáriparosok és földbirtokosok hálózatára épült, akik többnyire ideológiai, vagy pénzbeli hátteréül szolgáltak az akkor alakuló, vagy már működő különféle politikai erőknek.

 

Az akkori változások azonban nem tudtak minden társadalmi réteg számára előbbre jutást, jobb életet teremteni, mert a szabad versenyes rendszer helyi tőkései döntően a saját vagyonuk gyarapodására, a működési területük bővítésére, nem pedig az általuk foglalkoztatott tömegek szociális élethelyzete színvonalának növelésére törekedtek.

 

Ahogyan a világ több részében, így Ausztria-Magyarország vonatkozásában is kezdett kialakulni az ipari és a banktőke összefonódása, vagyis a finánctőke, ami azonban szintén nem a lakosság megélhetési körülményei jobbítását tűzte ki célul, hanem például a Balkán feletti uralom megszerzését a pénzbefektetései által.

 

A Monarchiában létrejöttek a nagy tőkeerőt képviselő csoportosulások, a monopóliumok is. Hazánkban a szénbányászat termelésének 75 %-át, a vasgyártás 95 százalékát 3 nagyvállalat tartotta kezében, amelyek felosztották egymás között a szén- és vaslelőhelyeket, magas árakat diktálva a fogyasztóknak. Kialakultak a kartellek is, amelyek révén az azonos termelési ághoz tartozó vállalatok megegyeztek a termelés, a szállítás, az ár, a piac és a nyereségelosztás kérdéseiben. E szerveződések sem társadalmi, hanem tulajdonosi-működtetői érdekeket szolgáltak, amelynek egyik bizonysága: a cukorkartell a terméke drága hazai értékesítésével érhette el, hogy a cukrot külföldön versenyképessé tegye az alacsony árai révén.

 

Hazánkban az 1900-as évek elején már körülbelül 1 millióan dolgoztak az iparban, nagyon alacsony fizetésért, annak ellenére, hogy a foglalkoztatottak általános munkaideje napi 12 órát tett ki, s még a vasárnapi munkaszünet sem volt általános. Betegség, baleset elején pedig a munkás könnyen került az utcára. Ezek a robotoló emberek jórészt tömeglakásokban, pincékben, nyomortanyákon húzódtak meg.

 

A mezőgazdaság a nagybirtokokon alapult, az 5 holdnál kevesebbet használó, mintegy másfélmillió törpebirtokos az összes földterület körülbelül 7 %-át művelte csak. Ez nem teremtett normális életlehetőséget a számukra, ezért közülük sokan kényszerültek elmenni vasút- és útépítkezésekhez, így alakult ki a kubikus réteg. Persze a földbirtokosság szintén nagyon nehéz helyzetbe került az által, hogy a termékeiket kiszorította a piacról az olcsó amerikai és kelet-európai gabona, s az ilyetén csökkenő jövedelmükből már nem tudták törleszteni a korábban felvett kölcsöneiket, emiatt csökkenteniük kellett a napszámosaik, a cselédeik számát is.

 

Az agrárválság, a föld- és munkahiány sújtotta szegényparasztság köreiben egyre nőtt az elégedetlenség, amely hamarosan zendülésekhez vezetett. Ezek sorában a legismertebbek a Viharsarokban /Battonya, Hódmezővásárhely, Orosháza stb./ kirobbant mozgalmak, amelyeket a csendőrség és a katonaság brutálisan, halottakat követelő sortüzekkel vert le. Az itteni ellenállások egyik legismertebb vezetőjét, Szántó Kovács Jánost bíróság előtt vonták felelősségre.

 

A munkásság sztrájkokban, bérharcokban követelte a jobb létkörülményei megteremtését. Az egyik legnagyobb megmozdulás 1905 körül zajlott le, amikor az építők, valamint a vas-és fémmunkások sztrájkjával egyidejűleg az arató- és cselédsztrájkok is megkezdődtek, s volt olyan két hónap, amikor a 20-25 ezres tömeg valóságos háborút vívott az ellenük kivezényelt 5000 főnyi katonasággal és csendőrséggel.

 

Az emberek kiszolgáltatottságai táplálta forrongásokból kivezető útként egyre többen fogalmazták meg, hogy szükség van választási reformra, a felnőtt lakosság bekapcsolására annak eldöntéséhez, milyen módon és kiknek vezetésével menjen tovább az ország szekere. A nagybirtokosok és gyárosok érdekét szolgáló hatalom azonban visszariadt a tömegek mozgósításától. Ezen álláspont egyik jeles személyeként, a Nemzeti Munkapárt képviseletébent tűnt fel Tisza István, akit 1912. május 22-én választottak házelnökké. Ekkor az ellenzék másnapra, 23-ra, csütörtökre hatalmas felvonulást szervezett Budapesten, ahol a történtekről így tudósított a  NÉPSZAVA:

 

… A képviselőházban a választójogért küzdő ellenzéki pártot az erőszakkal megválasztott új elnök erőszakosan le akarta tiporni. Ha ez sikerül, vége a becsületes választójognak!

 

Érezte, tudta ezt a munkásság. Kiröpült tehát a jelszó: „Munkások, ki az utcára! Legyen általános sztrájk!...

 

Május 23-án , csütörtökön reggel,  ünneplő ruhába öltözött munkások tízezrei áradtak ki a főváros utcáira. A környékbeli községekből is hatalmas emberfolyamok hömpölyögtek befelé.”A parlament elé!” ez volt a cél… De az Országház elé nem lehetett eljutni. Gyalogos és lovas rendőrök, szuronyt szegező bakák és kivont karddal ölésre kész huszárok zárták el az utcákat. Kilencezernél több katona — valóságos hadsereg — szállta meg az Országház környékét és a város legforgalmasabb pontjait… A nép az erőszak ellenére is el akart jutni az Országház elé. Ekkor a vad rendőrkozákok vágni, lőni kezdték az embereket…

 

A munkások csak tüntetni akartak, a rendőrök nem engedték: vágták, lőtték a népet, ahol érték. Majdnem 200 sebesült és 5 halott proletár, ez volt a véres nap eredménye.

 

Itt jegyezzük meg, hogy a kifogásolt tv-s beszélgető álláspontjával ellentétben, Tisza István az uralkodó-osztályi érdekei, következésképpen a hatalma megóvása miatt zárkózott el a választójog kiterjesztéséről, félve attól, hogy a sorsuk lehetetlensége miatt lázadó, de általa szélsőségesnek tekintett szavazók útilaput kötnek a talpa alá.

 

A „vérvörös csütörtök” döbbenetet váltott ki a lakosságból, a hatalomnak azonban nem volt sok ideje, hogy  végig gondolja, mit tegyen ezen túl másképpen, hiszen alig két év elteltével már megkezdődött az első világháború, amely az antant- és a központi hatalmak közötti  könyörtelen küzdelem volt, egyrészt a világ újrafelosztásáért, másfelől a részt vevők így akarták elejét venni a  mind több helyen fellángoló forradalmi mozgalmaknak. E háborúhoz az 1913-ban miniszterelnöki pozícióba jutott Tisza István is csatlakozott az által, hogy ultimátumot küldött Szerbiának, ahol meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst. Ezen borzalmas és jórészt már a gépi hadviselést (gépkocsik, tankok, repülőgépek, automata fegyverek bevetése) jelentő csatározás  elindulása helyreállította a magyar uralkodó osztályok egységét és az ellenzék  támogatását is kiváltotta..

 

Csakhogy hamar kiderült, ez a háború nem megoldást hozott, hanem tovább élezte a gazdasági bajokat, hiszen nagyméretű lett az infláció, általánossá vált az áruhiány. A háború első 3 éve alatt a Monarchia embervesztesége meghaladta a 3 milliót, s ennek harmadát magyar katonák tették ki.

 

Mivel a császári-királyi haderő az egyik vereségét a mási után szenvedte el, így nemsokára világossá vált, a katonai győzelem kilátástalan, s mert e hírek hallatán fokozódott a tömegelégedetlenség is, a magyar uralkodó osztályok háborús egységfrontja 1916 végére már felbomlott.

 

A Ferenc József halála után, 1916-ban trónra lépő új uralkodó, IV. Károly szabadelvű reformokkal, a Monarchia nemzeteinek tett különféle engedményekkel próbálta megmenteni birodalmát a széthullástól, meg a forradalomtól, sőt, a különbéke megkötésével is kísérletezett a háború befejezését illetően, de eredménytelenül. Tervezett belpolitikai engedményeit Tisza István is ellenezte, akinek 1917 júniusában lemondással kellett távoznia a miniszterelnöki székből.

 

Egyébként ezen esztendőben már katasztrofális volt az országunk helyzete, hiszen például a mezőgazdasági termelés a háború előtti felére csökkent, következésképpen óriási hiány volt élelmiszerekben, a legfontosabb ipari nyersanyagokban. A tömegek éheztek, a hadirokkantak és árvák százezreinek alamizsnái csak a legnyomorúságosabb életkörülményeket tudta biztosítani, ezzel szemben az infláció spekulánsai szemérmetlenül nyerészkedtek. A helyzetet fokozandó, a munkások és parasztok növekvő elégedetlenségei mellett a nemzetiségek is kezdték sürgetni a Monarchiától elszakadást, s a nemzetállamokhoz csatlakozást.

 

Nem sokkal utána, hogy megérkezett a hír Oroszországból, a pétervári munkások győzelméről, 1917. november 25-én az Iparcsarnokhoz vonult a budapesti proletáriátus 100 ezres tömege, amely üdvözölte az Októberi Forradalmat. A gyűlésen elhangzott:

 

„El vagyunk szánva, hogy az orosz forradalmárokat a béke megszerzésére irányuló hősi harcukban támogatni fogjuk és minden erőnkkel küzdeni fogunk azért is, hogy egyik osztálynak a másik által való kizsákmányoltatása, egyik nemzetnek a másik általi elnyomatása a mi országunkban is megszűnjön.”

 

A fejleményekhez tartozó fontos tény ekkor az is, hogy — bizonyítva a munkásmozgalom fellendülését — a szakszervezeti tagok száma 1918-ban már meghaladta a 200 ezret.

 

1918 őszén bekövetkezett a háborúban részt vevő központi hatalmak összeomlása, s a monarchia elnyomott népei körében is sorra megalakultak a nemzeti tanácsok.

 

Itt jegyezzük meg, hogy a kifogásolt tv-s beszélgető álláspontjával ellentétben, semmi bizonyítékunk és információnk nincs arra vonatkozóan, hogy a maradi erőként minősített akkori magyar uralkodó osztály bármit is tett volna a monarchikus államrend demokratizálásáért.

 

Október közepén a munkapárti képviselőként a parlamentben lévő Tisza István beismerte a háború elvesztését — erről korábban csak az ellenzék beszélt —, majd a bekövetkezett kormánylemondás utáni légkörben, október 25-én megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amely a Függetlenségi Pártból, a Magyar Szociáldemokrata Pártból és a Polgári Radikális Pártból tevődött össze.  A már másnapon megjelentetett kiáltványában követelte többi között Magyarország függetlenségét, a parlament feloszlatását és az általános választójog alapján történő új választások megtartását.

 

E súlyos helyzetre való tekintettel IV. Károly hazánkba utazott, hogy személyes jelenlétével állítsa helyre a trón tekintélyét. Benyomásai révén hajlandónak mutatkozott arra, hogy a Magyar Nemzeti Tanács egyik tagját, a Függetlenségi Pártot vezető, a nagybirtokos arisztokrata családból származó, s a Tisza István mögött tömörült uralkodó osztály politikájával fokozatosan szembeforduló Károlyi Mihály grófot nevezze ki miniszterelnöknek, aki magával is vitt Bécsbe, hogy az ebbéli eskütétele ünnepélyes legyen. Ám a gróf kinevezés nélkül érkezett haza, mert az uralkodó az udvari reakciós környezetének erőteljes befolyása alá került.

 

A közvélemény ezen eljárást megalázónak tekintette, ezért egy nagyobb tömeg október 28-án a Károlyi-párt Gizella téri központjából a Lánchídon át indult el a Várba, hogy a királyi helytartótól, József főhercegtől követelje Károlyi miniszterelnökké kinevezését. A tüntetőknek azonban útját állták a katonák és rendőrök, ez utóbbiak pedig a fegyverüket is használták, minek következtében 3 ember meghalt, mintegy félszáz pedig megsebesült.

 

Az események ez után gyorsan pörögtek: a következő nap a budapesti munkásság sztrájkba lépett, a Soroksári út környéki emberek pedig az ottani fegyvergyár feltörése után felfegyverezték magukat, s közben megalakult a főváros katonatanácsa is, amely kiterjesztette befolyását a helyőrségi alakulatok zömére. Ekkor már létrejöttek a munkástanácsok is.

 

A főherceg azonban még mindig igyekezett a fejleményektől nem befolyásoltatni magát, s október 29-én Hadik János grófot bízta meg az új kormány megalakításával. Az ő titulusát azonban már senki sem akarta elismerni.

 

Másnap többszázezres tömeg volt az utcán, amely tudomást szerzett arról, hogy a Keleti pályaudvaron bevagonírozott katonák várják a frontra indításukat. Rengetegen behatoltak ekkor a pályaudvarra, s megakadályozták a szerelvény kigördülését, miközben ott fegyverekhez és lőszerekhez is jutottak. A katonák csatlakoztak az emberekhez, s elindultak, hogy megalakítsák a fővárosi helyőrséget, s ez által biztosítsák a hatalmat a Nemzeti Tanács számára. Még azon az éjszakán sikerült elfoglalniuk a város stratégiai pontjait, fegyverhasználat nélkül.

 

Reggelre győzött a forradalom. A katonák letépték sapkájukról a Monarchia jelvényét, s a helyére őszirózsát tűztek. Ez lett e forradalom jelképe. Aznap, tehát október 31-én József főherceg kinevezte miniszterelnöknek Károlyi Mihályt, aki a Nemzeti Tanács tagjaiból alakított kormányt.

 

Továbbra is voltak azonban zökkenők, hiszen például  az elkészült kormányprogram többi között ezt tartalmazta: „Őfelsége számára kijelentjük, hogy Őfelsége nekünk királyunk.” Ráadásul a miniszterek a királynak tettek hűségesküt. Mindezeket a csepeli, a ferencvárosi, a józsefvárosi, a kispesti és az újpesti üzemek dolgozói felháborodottan ítélték el, követelve a köztársaság kikiáltását. E tömegmozgalom hatására Károlyi Mihály kapcsolatba lépett a királlyal, kérve, mentse fel őt és minisztertársait az esküjük alól, különben lemond a kormány. E feloldást megkapta.

 

Az államforma megváltoztatásának előterjesztése a Nemzeti Tanács elé került, ahová sok javaslat és követelés érkezett arra vonatkozóan, hogy a köztársaság ne polgári, hanem szocialista berendezkedésű legyen. Az új hatalom, a rá nehezedő lakossági nyomásnak engedve, 1918. november 16-án népgyűlést szervezett az Országház előtti térre, ahol az összegyűlt többszázezer ember kitörő lelkesedéssel fogadta az előterjesztett határozati javaslat eső pontját: „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság.” Ez a továbbiakban már az 1918. évi I. számú néphatározatként megjelölt dokumentum kimondotta a képviselőház és a főrendiház feloszlatását.

 

Itt jegyezzük meg, hogy a kifogásolt tv-s beszélgető álláspontjával ellentétben, semmi bizonyítékunk és információnk nincs arra vonatkozóan, hogy a  „népköztársaság” megnevezés valamiféle elkülönültség kifejeződése az akkoriban már ismert bolsevik típusú köztársasági államszerkezethez képest, sokkal inkább a „nép” előtag egyszerű utalás a népkormányra, illetve bizonyság a néptömegeknek az állami politika irányításában való  részvételére!

 

Persze a néptanácsi deklarációk, s az új kormányzat léte nem oldotta meg egy csapásra a súlyos gondokat, hiszen változatlanul hiány volt szénben, fában, vasércben, mindenféle fontos nyersanyagban, az ipar, a közlekedés lényegében megbénult, álltak a gyárak, a munkások és a leszerelt katonák tömegesen váltak munkanélkülivé, miközben a tőkések, a haszonlesők, a harácsolók spekuláltak, feketéztek. E helyzeten kevésbé segítettek a kormány kapkodó intézkedései, rekvirálásai, s hiba volt, hogy a bankok, a kereskedelem, meg a termelés legfontosabb szervei állami ellenőrzés nélkül maradtak, így az új irányítás iránt is hamarosan mérséklődött a bizalom.

 

Ebben a helyzetben már érlelődött egy másik munkásközösség, illetve politikai erő alakításának gondolata, amely terv a Rudas László vezette baloldali szociáldemokraták, a Korvin Ottó irányította forradalmi szocialisták és az Oroszországból hazatért kommunista hadifoglyok részvételével létre is jött 1918. november 20-án, a Kommunisták Magyarországi Pártja néven. Ennek programja a szocialista hazafiság és a proletárinternacionalizmus szellemében született meg, s azt hirdette igazsága tudatában, hogy a kapitalizmus megérett a bukásra.

 

Az eléggé átláthatatlan körülmények közepette szervezkedni kezdtek a hatalomból kiszorult nagybirtokosok, tőkések, s a Károlyi-kormánytól elpártoló liberális burzsoázia tagja is, létrehozva a Magyar Országos Véderő Egyesületet és az Ébredő Magyarok Egyesületét.

 

Közben radikalizálódott a munkásosztály, a határozottan balra tolódott munkás- és katonatanácsok pedig már hatalomátvételt is követeltek. Az ezzel kapcsolatos kormányválság úgy oldódott meg, hogy 1919. januárjában Károlyi köztársasági elnök lett, a kormányfő pedig Berinkey Dénes lett, s ekkor a jobboldali szociáldemokraták jutottak nagyobb befolyáshoz. Ez a hatalom egyszerre akart leszámolni a bal- és jobboldali ellenfeleivel. A munkanélküliek egyik tüntetésén sor került lövöldözés ürügyén a baloldaliakat kezdték üldözni, de eljárás indult jobboldali szervezkedések vezetői ellen is.

 

Baj volt, hogy a kilátásba helyezett földreform, vagyis a 200 holdnál nagyobb egyházi és az 500 holdat meghaladó világi birtokok kisajátítására sem került sor, s igazából csak Károlyi osztotta fel a kál-kápolnai birtokát. A drámai fejlemények folytatásaként vidéken, így Somogy megyében földfoglaló mozgalom indult, Latinka Sándor vezetésével. Számos városban a hatalmat a munkástanácsok vették át. Március 18-án a csepeli dolgozók, 19-én a munkanélküliek tüntettek a proletárdiktatúra kikiáltása mellett. Ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy a polgári-szociáldemokrata rendszer véglegesen elveszítette belső támaszát. Erre ráadásként  érkezett meg az antant jegyzéke, amely újabb területek megszállását tartalmazta. Mire a kormány lemondott, s átadta helyét a szociáldemokratáknak.

 

Az MSZDP vezetése abban látta a kiutat, hogy egyesül a kommunista erőkkel, s így alakult meg 1919. március 21-én a Magyarországi Szocialista Párt.  A „Mindenkihez” című kiáltványában adta hírül: létrejött a proletáriátus hatalma, a Forradalmi Kormányzótanács. Ezzel hazánkban vér nélkül győzött a proletárforradalom.  

 

Az új népi államot így köszöntötte a század egyik jeles költője, Juhász Gyula:

 

„A világszabadság pirosló zászlaja alatt rendületlenül megyünk előre az igazság szebb és jobb világa felé.”

 

És most nézzük, mit valósított meg a Tanácsköztársaság a rövid, 133 napos fennállása alatt:

 

— Állami ellenőrzés alá vonta a pénzintézeteket, az ipari üzemeket, a szállodákat és a bérházakat.

 

— Köztulajdonba vett minden 100 holdnál nagyobb földbirtokot.

 

— A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével megteremtette a tervgazdálkodás alapját, s a ebbéli munkák irányítására létrehozta a Népgazdasági Tanácsot.

 

— Bevezette a 8 órás munkaidőt, béremelést hajtott végre, megszüntette a nő alacsonyabb fizetését.

 

— A lakásínség enyhítésére igénybe vette az üres otthonokat és a gazdag családok nagyméretű lakásainak egy részét.

 

— Mindenkire kiterjesztette a társadalombiztosítást, ingyenessé tette az orvosi rendelést, balatoni üdülést szervezett a szegénygyermekek részére.

 

— Államosították az egyházi iskolákat, a fontos feladatként tűzték ki az analfabétizmus felszámolását.

 

— Tervbe vették a 8 osztályos egységes és kötelező népiskola létrehozását, valamint a sokszínű középiskolai rendszer kialakítását.

 

— Lehetővé tették, hogy a tömegek számára elérhetők legyenek a színházak, a könyvtárak, a múzeumok, s kiszélesítették az ismeretterjesztő munkát.

 

— Támogatták az írókat és művészeket /pl. Móricz Zsigmondot, Tóth Árpádot, Bartók Bélát, Pór Bertalant/, akik az alkotásaikkal egyengették a kulturális forradalom kibontakozásának útját.

 

Mint ismeretes, a Tanácsrendszer kevés időt kapott a sorstól, vagyis, az imperialista célú párizsi békekonferenciától, hogy működhessen, hiszen a vezetői azonnali intézkedést tettek annak likvidálására. Franchet d’Espérey, a keleti antanthaderő parancsnoka kapta a megbízást, hogy a francia, a román, a szerb és a csehszlovák haderő együttes közreműködésével, tehát erőszak alkalmazásával megdöntse a proletárhatalmat. Az összehangolt katonai akció sikerrel zárult, a tanácshatalom 1919. augusztus 1-jén kénytelen volt távozni.

 

És most még egy megjegyzés a kifogásolt tv-s beszélgetőre vonatkozóan, aki a proletárállam létrejöttét valamiféle puccsként minősítette, ami államcsínynek, az államhatalom gyors, erőszakos átvételének felel meg. A rendelkezésünkre álló információk szerint, itt a kormányzásnak a tarthatatlan gazdasági és társadalompolitikai problémák megoldatlansága miatti átadása után békésen létrejött, tehát nem fegyveres erőszakkal megszerzett új hatalomról van szó, így az ennek ellenkezőjét tartalmazó értékelés, nem lehet több fikciónál! Egyébként, ha már puccsról esik szó, eme tényállási meghatározás bizony nagy is ráillik azon politikai tényezőkre, amelyek a tanácshatalom könyörtelen szétverése után közvetlenül átvették a kormányrudat a magyar fővárosban…

 

Végezetül annyit: világhálós népújságunk, a FÜGGETLEN  MAGYARORSZÁG korántsem a történelmi események közölt verzióit akarja versenyeztetni, csupán azt kívánja elősegíteni, hogy  egyoldalúsággal ne lehessen homályban tartani, korlátozni a témakörökről már ismert tudnivalókat!

 

VELKEI ÁRPÁD

2008. nov. 14.

 

 

 

ÍRJA, KÉRDEZZE, SZERKESSZE, OLVASSA

a rendszerváltozás veszteseinek készülő

VILÁGHÁLÓS NÉPÚJSÁGUNKAT,

a

FÜGGETLEN MAGYARORSZÁGOT!

Internetes cím: www.fuggetlenmagyarorszag.hu

E-mail cím: fuggetlenmagyarorszag@fuggetlenmagyarorszag.hu

Levélcím: 6000 Kecskemét, Tinódi u. 6. B/IV/26.