„Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben

     ember lenni mindég, minden körülményben.”

                                                                           (Arany János)

A rendszerváltozás veszteseinek érdekvédelmi, közéleti, politikai hon-LAPJA

 

Nyomdai kiadását alapította: 1993-ban, az össztársadalmi érdekvédelmet országos hatáskörben ellátó társadalmi szervezet, a

Független Népképviseleti Szövetség /FÜNÉSZ/,

amely a mostani megjelenésnek is gazdája, s működteti a Civil Panaszügyi Szolgálatot. Az ehhez érkezett lakossági, egyéni-közösségi jelzések, észrevételek, közérdekű bejelentések, panaszok, pozitív, vagy negatív történetek, vélemények, meg konstruktív javaslatok és kérdések, illetve az ebbéli reagálások NYÍLT FÓRUMA e

 

VILÁGHÁLÓS NÉPÚJSÁG

 

Levélcím: 6000 Kecskemét, Tinódi u. 6. B/IV/26.

E-mail cím: fuggetlenmagyarorszag@fuggetlenmagyarorszag.hu

Főszerkesztő: VELKEI ÁRPÁD, aki

 

45 éve tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak,

36 éve pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének /MÚOSZ/.

Országos elnöke az idén 17 éves civil érdekvédelmi szervezetnek, a

FÜGGETLEN NÉPKÉPVISELETI SZÖVETSÉGNEK /FÜNÉSZ/,

 vezetője az országos Civil Panaszügyi Szolgálatnak.

Alapítója a Civil Parlamentnek és a Társadalmi Érdekegyeztető Tanácsnak /TÉT/.

12 éven át volt bírósági népi ülnök —

Tájékoztatási feladataink teljesítései során igyekszünk mindig

az igazat mondani, nem csak a valódit!

 

Terveink szerint, a feldolgozandó és közlendő esetek, információk zömét nem a mindenkori hatalom, a különféle intézmények, a politikai erők, a tőke, meg a médiumok rutinos levélírói, betelefonálói szűkösen behatárolható világából, illetve a „fecsegő felszín” köreiből, hanem a többségi „mélyből”, vagyis a rendszerváltozás vesztes millióinak soraiból szerezzük!

 

Hogy a társadalmi és gazdasági történésekről, tendenciákról — ezen belül pedig az eredményekről és hibákról — első kézbeli tényanyagaink, úgymond dokumentumaink legyenek, kérjük olvasóinkat:

 

ÍRJÁK, SZERKESSZÉK VELÜNK EGYÜTT e sajtókiadványt, a nép újságját!

FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG

Tapasztalatok a 18 éves panaszügyi szolgálati tevékenységünkről

I.

 

Személyesen, telefonon, vagy levélben 10 ezrek ügyes-bajos dolgaival foglalkoztunk, az írott és elektronikus sajtó felhasználásával, 100 ezrekhez, talán milliókhoz is eljuthatott a hangunk, a mondanivalónk.

 

A hozzánk fordulók zömének érdemi segítséget nyújtottunk a felvilágosításaink, szakmai jellegű tanácsaink révén, hiszen a kapott információk birtokában sikeresen rendeződtek a magánjellegű gondok, vagy közérdekű problémák. Ugyanez mondható el a vitás ügyek számottevő részénél is, amikor az általunk felkeresett illetékesek révén kerültek orvoslásra a sérelmek.

 

Persze nem hallgathatjuk el: bizony nem kevésszer beleütköztünk a bürokrácia, a lelketlenség, a nemtörődömség, a közönyösség, a szakszerűtlenség, az öntörvényűség, a gátlástalanság, meg a klikkbeli összefonódások betonfalaiba, amelyek gátolták, vagy teljességgel megakadályozták a valós gondok megszüntetését. Ezen akadályok eltávolítására máig nem adtuk fel a reményt.

 

A gyakorlati élet adta bizonyítékok felhasználásával több esetben terjesztettünk elő konkrét jogszabály-módosítási javaslatokat a parlamentnek, a kormánynak és néhány önkormányzatnak, amelyek az előterjesztéseink egy részét fel is használták a törvényalkotási munkájukban.

 

II.

 

Most pedig közreadjuk itt, úgymond vágatlanul, tehát cenzorális finomítás nélkül az ország aggasztó helyzetével kapcsolatos lakossági véleményeket, javaslatokat a panaszosaink több mint másfél évtizedet felölelő közlései alapján:

 

Egyre többen mondják, már-már elviselhetetlenül alacsony az ÉLETSZINVONALUK, következésképpen nagyon rossz a KÖZÉRZETÜK, mert súlyos szervezeti és működési gondok vannak a mezőgazdaság, az ipar,, a kereskedelem,, az oktatás, művelődés,  az egészségügy, a foglalkoztatás, a vállalkozás támogatása,  a közbiztonság, a teljesítmények értékelése és az árak megállapítása  a hatósági munka és a jogalkalmazás, valamint a képviseleti felépítmény és felelősségvállalás  területén. Merthogy egyik helyen a pénz állandóan szűkös volta miatt vergődnek az érintettek, másutt a bőséges forintelosztás nincs arányban a tényleges szükséglettel, s mindezekre csak ráadás, ha a felületesség, a pontatlanság, az öntörvényűség, a szakszerűtlenség, meg az erőteljesen megnyilvánuló és a közösséget alig, vagy egyáltalán nem fókuszáló szűkös csoportérdek is fellelhető ott, ahol a döntések születnek és végrehajtódnak.

 

Sokak gondolják: hiba volt a rendszerváltásunk, vagy legalább is nem volt kifogástalan azt úgy végrehajtani, ahogyan nálunk történt!

 

Például, a magánosítás és a piac ijesztő mértékű és elsöprő hatású dominanciáját nem lett volna szabad megengedni!

 

Néhányan figyelmeztetnek is, miszerint nagy kár, hogy az illetékesek, nem vették komolyan Giovanni Sartori olasz társadalomtudósnak a Magyar Tudomány c. lap 1992. szeptemberi számában megjelent eme szavait:

 

 „Jóllehet a demokráciában a magángazdaság tekintendő igazán legitimnek, végül is egyik tulajdonforma sem abszolutizálható. Mindkettőnek meg vannak a maga sajátos hátrányai, bajai, működési zavarai. Legcélszerűbb lenne a kérdést úgy felfogni, hogy a magángazdaság alternatívája javíthatja az állami, illetve köztulajdoni szféra rossz irányú elhajlásait, s megfordítva, az állam kiegyensúlyozhatja a magángazdaság hiányosságait és hibás irányait.”

 

Nem kevesen vonnak párhuzamot, az 1870 utáni évek magyar kapitalizálódása, s a mostani fejlemények között. Akkor is készültek  monstrumok, például a bp-i Margit hidat 1876 tavaszán avatták fel, tehát az akkori tőke nagy programot valósított meg, miközben rengetegen voltak vesztesek, akik soraiból néhányan  a Dunába vetve magukat,   lettek öngyilkosok. Informátoraink szerint, e tragédiát dolgozta fel Arany János a „Híd-avatás” című versében, többi között, így:

 

„Jerünk!... ki kezdje? A galamb-pár!”                             Egy tisztes agg, fehér szakállal,

Fehérben ifjú és leány                                                      Lassan a hídra vánszorog;

Ölelkezik s a hídon van már:                                           „Hordozta  ez, míg bírta vállal,

„Egymásé a halál után”                                                    A létet: mégis nyomorog!”

S buknak, — mint egykor igazán.                                    Fogadd be, nyílt örvény-torok!

 

Akadnak, akik Komjáthy Jenő költő  egyik versét idézik ama látlelet  bizonyítására, hogy az 1800-as évek végének kapitalizálódása milyen rossz helyzetet teremtett országunkban:

 

Törj össze mindent, ifjú szellem,                                       Bontsd szét ízekre, éles elme,

Hogy ne maradjon kő kövön.                                            A hazug testű látszatot;

Lerontani e természetlen                                                    Minek nincs magva, nincsen lelke,

Világot óriási öröm.                                                             Tépd össze, legyen átkozott!

 

 

Egymáson és egymásból élnek,                                         A sok falánk, lélektelen  test

Egymást emésztik, szörpölik,                                              Egymásra hogy rohan mohón,

Zsarnok, lakáj, hiéna, veréb…                                            A sok vandál, vérszemű hentest

Egymást teremtik és ölik.                                                     Nem nézheted te álmodón!

 

Szinte általános vélemény az ügyfeleinknél: magyar társadalom az elmúlt 18-19 év során véglegesen és végzetesen kettészakadt, mégpedig a kis létszámú győztesekre és a nagy tömegű, az ország lakosságának több mint kétharmadát kitevő vesztesekre! E két szféra között már lényegében nincs átjárás, mindenhová születni kell!

 

Köztársaságunkban kialakult az egyenlőtlenség, a testvérietlenség, a szolidaritás-nélküliség és az igazságtalanság társadalma. Mindezekből óhatatlanul következik, hogy a jövőben a gazdagok folyamatosan gyarapodnak, a kiszolgáltatottak pedig tovább szegényednek! Nálunk ugyanis kiterebélyesedett és megszilárdult egy olyan gazdasági-társadalmi-morális modell, amely a demokráciát kapitalista kizsákmányoló szerkezetűvé züllesztette.

 

Az emberektől tudjuk, hogy számos településen 30-50-70 százalékos a munkanélküliség — nemcsak a cigányság körében — rengeteg az alkoholista, a drogos, a depressziós és többek becslése: az egyik ismert szociológus által korábban említett roncstársadalom 3 milliónyi létszáma már a 4 milliót is meghaladhatja.

 

Informátoraink gyakorta hangoztatott tapasztalati álláspontja: a helyi önkormányzatok nem egy településen afféle öncélzatú módszerrel-gyakorlattal élnek, amikor a különféle hatósági döntéseknél alig, vagy egyáltalán nem veszik figyelembe a választóik érdekeit, s például a közpénzek felhasználásánál erőteljesebben koncentrálnak a vagyonos befektetők érdekeire, semmint a lakosság szociális és egyéb társadalompolitikai igényei /szegények segélyezése, lakásgondok enyhítése,  munkahelyek létesítése, tömegközlekedés zökkenő-mentesebbé tétele,  utak állapotának javítása,, közbiztonság szilárdítása  stb./ kielégítésére.

 

Ügyfeleink mondják, hogy a tudásnak, a kellő felkészültségnek nincs igazán mérvadó jelentősége, itt az előrejutáshoz, a karrierhez, a rangos életforma kialakításához döntően a jó kapcsolatra és a sok-sok pénzre van szükség! A teljesen reménytelen helyzetbe jutottak a passzivitásba, esetleg a különféle szabályokat áthágó pótcselekvésekbe, a legkilátástalanabbak pedig a saját elpusztulásukba menekülnek.

 

Nem egyszer halljuk:

 

A nyugdíjasok jelentős része még eltart egy-két embert a családban, a rokonságban, azokat, akik az aktív koruk és jó egészségük ellenére már hosszabb ideje nem tudnak elhelyezkedni, vagy éppen a gyakori betegségük miatt nem képesek rendszeresen dolgozni és megfelelő jövedelemhez jutni.

 

A minimálbérből élők, az átlagfizetésnél kevesebbet kereső alkalmazottak és kényszervállalkozók, illetve az egyéb okból létminimumon, vagy alatta élő családok tízezreinél / talán százezreinél is/ egyre halmozódnak a kifizetetlen közüzemi / gáz, villany, víz/ számlák és más tartozások, amelyek végkifejletei lehetnek a hatósági szankciók — például az ingóságok elkobzásai, meg a tulajdoni árverések, illetve a kilakoltatások. Azokról pedig talán már semmiféle kimutatás nincs, akik régóta kényszerülnek villany-, vagy gázfogyasztás nélkül lenni az egyébként eredetileg komfortos-összkomfortos otthonaikban, merthogy az önhibájukon kívüli tartozásuk rendezetlensége miatt ki vannak kapcsolva a közműellátásból.

 

Ezek után jó néhányan és szinte egybehangzóan szögezik le a félelmetes tartalmú summájukat: A MAGYAR NÉP A TÖBB MINT EZER ÉVES FENNÁLLÁSA ALATT. BÉKEIDŐBEN ILYEN DRÁMAI MÉRETŰ, MEG KÖVETKEZMÉNYŰ EGZISZTENCIÁLIS ÉS MORÁLIS KÁROKAT MÉG SOHASEM SZENVEDETT, MINT AZ ELMÚLT 18-19 ÉV SORÁN!

 

Mind többen említik: a szinte abszurditásig fokozódó-kiterjedő versengés valóságos dzsungelvilágot hozott létre, ahol az életben maradás egyik kritériuma, hogy a másik előtt kell a célba érni, illetve a másik törekvéseit kell keresztül húzni, hiszen csak az vezethet az egyén, vagy kisközösségi sikerhez. Ami szinte állandó feszültséget kelt a legyőzöttben és legyőzőben egyaránt, ami voltaképpen stresszt jelent és ez számos betegségnek lehet egyik kútforrása. A különféle bajok forrása még az is, hogy a liberalizmus túlzott kiterjesztése az állampolgár mindenféle cselekedetének fellazulását idézi el, amelynek korántsem megfelelő ellentéte az 1900-as évek első évtizedeinek társadalommegosztó időszakát idéző konzervativizmusra törekvés.

 

A bennünket felkeresők számottevő része vélekedik így: a mai életünk farkas törvényei a Dickens és Balzac regények világát idézik, néhányan pedig egyetértően és élénken emlékeztetnek Lápossy Tamásnak, a Magyar Nemzet c. országos napilapban, 1996. január 19-én megjelent eme soraira:

 

Nem vonható kétségbe egy olyan álláspont jogosultsága, hogy az a kapitalizmus, amely az emberek egy részét /a valóságban túlnyomó többségét/ gazdaságilag kiszolgáltatja az emberek egy másik részének /a valóságban kisebbségnek/ és lehetővé teszi, hogy egyes emberek a mások nyomorúságából építsék fel a maguk gazdagságát, az nemcsak erkölcstelen, hanem törvénytelen is.”

 

Olyan ez a kapitalizmus, mint amit a XIX. század derekán Marx és Engels kielemeztek. A klasszikus kapitalizmus. Az eredeti tőkefelhalmozás kapitalizmusa. Nem a szabad verseny, hanem a szabad rablás kapitalizmusa, az említett időszak puritán-protestáns erkölcse nélkül.

 

A vadprivatizálók, az újgazdagok, a menedzserből hirtelen tulajdonosokká átvedlettek, a nepperek, az olajszőkítők kapitalizmusa. A Kucsera urak /elvtársak/ kapitalizmusa.

 

Szintén többek hivatkoznak a másik országos napilap, a Népszabadság 1996. május 25-ei számában megjelent és Rózsa László által jegyzett „Szabadság, egyenlőtlenség, testvérietlenség” című cikk ma is aktuális üzenetű soraira:

 

„A szabadság, az esélyegyenlőség, a szolidaritás nagy fogalmai puszta frázisok maradnak, ha azokat az élet nem igazolja, ha a valóság karikatúrájává válnak. Egy olyan helyzetben, ahol minden harmadik fiatal munkanélküliként kezdi felnőtt életét, egy olyan társadalomban, ahol a családok 30-40 százaléka a létminimum határán vagy az alatt él, további 30-40 százalék meg éppen hogy kijön a jövedelméből, a nagy társadalmi eszmék elvesztik jelentőségüket. Egy olyan társadalomban, ahol a vezető elit mértéktelen önzést tanúsít, miközben önmegtartóztatást követel a többiektől, az erkölcsi bomlás is feltartóztathatatlan.”

 

A hozzánk eljutott  és különféle problémákkal teli lakossági élethelyzetekből az deríthető ki,  a többpártrendszer egymagában, megfelelő támogatottság nélkül nem alkalmas a gazdaság és társadalom zökkenőmentes és a legszélesebb skálájú fejlesztésére,  építésére, mert az olykor gyökeresen eltérő hatalmi, politikai és vagyonosodási érdekek szétszabdalják az optimális szándékú erőket is, az egyetértő egység nélkül pedig csak lökdösni lehet ide-oda a szekeret, nem pedig nyílegyenesen  előre húzni — például az általános jólét irányába.

 

Tanulság: ha az uralkodó elit a legfelső szinten cikkcakkozik is, lent, a tömegek szférájában nem szabadna működtetni, konzerválni az egymással szemben állást, a békétlenséget, a másik embertárs ellenébeni spekulációt, ügyeskedést, rosszakaratot!

 

Panaszosaink úgy látják, amíg nem jön létre társadalmi méretű egység, addig marad a mostani állapot: a döntési helyzetű, vagy ahhoz közel lévő pártok nemcsak közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában, ahogyan ezt az Alkotmányunk is előírja, de — látva a tömegek passzivitását — valójában kisajátítják maguknak a népakaratot is. És itt az a fő probléma, hogy az állampolgári voksolásokon mandátumhoz jutott és csaknem teljességben a különféle politikai erőkhöz szervesen tartozó, vagy az általuk támogatott országgyűlési és helyhatósági képviselőket a senki által meg nem választott hazai burzsoázia, illetve a globális tőke befolyásolja, irányítja, rángatja, nemkülönben pedig a szintén tőkés elkötelezettségű szűkös pártérdek!

 

Ezek után nem kell csodálkozni, hogy egyre többen vallják: a szocialista társadalmi létformánk idején jobb, kiszámíthatóbb, biztonságosabb, nyugodtabb volt az élet, mint ami itt kialakult, a rendszerváltozás után!

 

Így hát az sem lehet véletlen, hogy a csaknem 10 évvel ezelőtt — például az RTL Klub és a Népszava kezdeményezésére — megkérdezett lakosok a három történelmi magyar személy vonatkozásában e sorrendet jelölték meg: Szent István, Széchenyi István és Kádár János

 

És hát arra is lehetett számítani, hogy az egy évvel később, a jobboldali kormány által, mintegy ellensúlyozásként készíttetett új felmérés eredmény az lett:  a megkérdezett magyarok kétharmada vallotta: a legfényesebb magyar korszakok három meghatározó személyisége: Mátyás király, Szent István és Kádár János.

 

Mivel az egyenlőség és általános jólét baloldali értékrendjéről a 90-es évek eleje óta alig van, vagy egyáltalán nincs szó hazánkban, így egyre erősödik a sem a jobb-, sem a baloldali, sem az úgymond centrumos politikai irányzatot nem követő emberek soraiban ez a vélemény, amit az ügyfeleink csak megerősítenek:

 

A pénz és a jog túlzott hatalma által veszélyeztetett demokráciát minél szélesebb területre kiterjedően szükséges társadalmasítani, ami az állampolgárok még közvetlenebb és rendszeresebb közreműködését jelenti a döntések előkészítésében és meghozatalában, valamint a hatalmi ágak munkájának ellenőrzésében, illetve a végrehajtási számonkérésben! Merthogy a négyévenkénti választásokon mandátumot szerzett, s többnyire párttag, vagy pártszimpatizáns képviselők nem tudják — esetleg nem is nagyon akarják — kellőképpen teljesíteni a lakossági célokat, igényeket, emiatt halmozódnak a különféle korosztályok /diákok, munkavállalók, nyugdíjasok stb./ sérelmei.

 

Szinte rendezhetetlennek tűnő probléma, hogy az adósságcsapdából nem tudunk kikeveredni. Ennek döntő oka, hogy a gazdaságot működtető eszközeink zöme külföldi tulajdonosok kezében van, akik, na meg a befektetők döntően csak a saját profitjuk, illetve extra-profitjuk elérésére törekednek. Komoly hiba, hogy nem a termelés növekedése, sokkal inkább a pénzpiaci spekuláció, ami meghatározza az össztársadalmi jövedelmünk alakulását. Súlyos gond, hogy a világon szinte egyedülálló státusi különbségek vannak Magyarországon, ahol létezik olyan ember, aki naponta l00 millióval gyarapodik, s olyan is van, aki havi 26 ezer forintnyi juttatásból kénytelen tengődni, az éhhalál közvetlen szomszédságában. Az is égbe kiáltó, hogy egyesek akár felkínált módon tehetnek zsebre havi másfél milliós nyugdíjat, mások pedig még a gyógyíthatatlan betegségük miatt sem érhetik el havonta a 20 ezres összegű rokkantsági ellátásukat.

 

Ami az úgynevezett szabad sajtót illeti, a hozzánk fordultak úgy vélik, itt a baj, hogy szinte mindegyik újság, illetve rádió és televíziós csatorna valamilyen nézetrendszer mentén, s a tulajdonosok politikai hovatartozása, illetve gazdasági elkötelezettsége szellemiségében tájékoztat, következésképpen ömlenek az olvasók, a nézők szemébe és a hallgatók fülébe az egymásnak teljesen ellentmondó információk, amelyek kavalkádja nagyon megnehezíti, esetleg lehetetlenné is teszi az ügybeli tisztánlátást. Ez utóbbi megszüntetéséhez nélkülözhetetlen a lakossági érdekek szolgálatában álló korrekt, őszinte, igazmondó civil tömegtájékoztatás létrehozása.

 

Persze — és hála Istennek — olykor lehet találkozni vaskos tartalmú újságcikkekkel, amelyekből árad, jobban mondva, ordít nemcsak a valóság, de az igazság is. Pár példát felhoznak erre a panaszosok:

 

Hogy a jelenlegi többpártrendszer gazdaság- és társadalompolitikai szerkezete recseg-ropog, arra nyomatékosan mutat rá a Magyar Hírlap, 2007. júl. 27-ei számának címlapján található információ: Száz magyarból 76 egyetlen forintot sem tud félretenni.

 

Havasi János újságíró néhány héttel korábban, 2007. május 11-én, szintén a Magyar Hírlapban szólt a tetten érhető gondokról, Magyar falurombolás címmel.  Többi között e mondatokat vetette papírra:

 

A postahivatalok, vasutak, iskolák, orvosi rendelők felszámolásával… újra és újra felvetődik a kérdés: mi lesz az ellehetetlenült tanyák, falvak lakosságával? Ma Magyarország délalföldi részein százezer család él villanyvilágítás nélkül… Miért csak egyszer rendeztek petróleumlámpás tüntetést a Parlament előtt? Mert már ahhoz is gyengének érzik magukat, hogy úttorlaszokat emeljenek? De ezek az emberek előbb-utóbb megunják a sötétséget, a tanyavilágban fosztogató bandák terrorját és elkezdik majd jogaikat követelni. Lesz-e új Sztálinváros, Kazincbarcika, Inota, Komló, uránbánya és Ózd, hogy felszívja a vidékről, a mezőgazdaságból kinyomorított százezreket? Körvonalazódik-e arra bármilyen kormányprogram, hogyan lehet majd az elértéktelenedett házaikból — egyetlen vagyonukból — kiköltözőket hajlékhoz segíteni? Nem néhány családról van szó, hanem irdatlan tömegekről.

 

A Népszabadság 2008. január 12-ei számában Bacher Iván tollából jelentek meg figyelmeztető sorok:

 

Általános vélekedés: Magyarország ma rossz ország. Jó szerencséjével nem élt, lehetőségeit kihagyta, útját tévesztette, vesztébe sétált. Megkeseredett, besavanyodott, megromlott, bezápult. Lopás vagy rablás, butaság vagy hazugság, gyávaság vagy erőszak, sunyítás vagy cinizmus, bunkóság vagy velőig való szétrohadtság — ez a választék ma itt.

 

Bajos ezzel a vélekedéssel vitázni. Lehet, de bajos.

 

Legalábbis akkor, ha az ember tévét néz, újságot olvas, vagy a pesti utcára kilépve az első hajléktalanon átbukik.

 

Minden zavaros, hökkentő, borzalmas…

 

Ugyanez a szerző, ugyanezen lap 2008. február 9-ei számában egyebek mellett ezt a valós és igaz képet festette le a magyar fővárosról:

 

Budapest a hajléktalanok, a koldusok, a szakadtak, a nyomorultak városa. Dickens, Brecht, Gorkij lenne benne otthonos igazán. No meg Engels. Minden aluljáróban, valamennyi zugban, kicsit is félreeső kapualjban förtelmes rongyokba, szakadt dunnákba, koszos kartondobozokba bugyolált nyomorultak tanyáznak, vackolnak, fetrengenek. Éjjel nem lehet nyugodni a kukák fedelének csapódásától; sűrű csapatokban járják a várost a szemétből élők. Aki végig bír menni a körúton, át tud vágni a Keleti, a Nyugati, vagy a Blaha aluljáródzsungelén, anélkül, hogy megdöbbenne, elszörnyedne és kétségbeesne, az nem polgár és nem ember. Budapest rémisztő állapotban van. Romváros, emberroncstemető, városrettenet.”…

 

A bennünket felkeresők visszatérően említik meg, egyelőre semmi észrevehető, vagyis a gondokat mérséklő következménye sincs annak, hogy szinte minden irányból zúdulnak ránk a riasztó tényközlések:

 

Például arról, hogy immáron 3-4 millió ember él a létminimum szintjén, vagy jóval alatta.

 

Például arról, hogy körülbelül 100 ezer gyermek naponta nem jut meleg ételhez.

 

Például arról, hogy Magyarországon az iskolából kikerülők 25 százaléka funkcionális analfabéta.

 

Például arról, hogy a bevallott 300-400 ezres munkanélküliség igazi aránya ennek akár a több mint kétszerese is lehet, hiszen a hosszabb ideje mindenféle ellátásból kiesettek már regisztrálva sincsenek.

 

Például arról, hogy a nemzetközi tőke képviselői ugrásra készen várják a magyar földvásárlási moratórium lejártát.

 

Például arról, hogy a hazai fogyasztók már állandóan rettegnek attól, bármikor és bárhol megvásárolhatnak mérgező szerekkel kezelt terméket.

 

És milyen kicsi a világ! Az előzőkben közöltek lényegében sűrítve  tükröződnek a dr. Szili Katalin parlamenti elnök által írt, s a Népszava 2007. február 23-ai számában megjelent Muszáj baloldalinak lennünk! című cikkben, amelyben többi között ez olvasható:

 

Több millióan élnek ma olyan kiszolgáltatott helyzetben, hogy szinte esélyük sincs a megkapaszkodásra... A magyar kis- és középvállalkozók ezrei lavíroznak a „lenni vagy nem lenni” határán… A munkaerőpiacunk beszűkült, a foglalkozási rátánk 10 ponttal marad el az uniós átlagtól… A munkaképes korú lakosság közel fele nem adóztatható… Aki adót fizet, annak meg túlzottan magasak a terhek, ebből adódóan a megszerzett bérjövedelmek sem nyújtanak sokkal magasabb életszínvonalat a keresők 60 százalékának, mint a létminimum…Tömeges a munkanélküliség… a felmérések szerint több száz olyan településünk van, ahol a kereső foglalkozásúak aránya nem éri el a húsz százalékot sem… Valójában csak a társadalom egytizedének életfeltételei és társadalmi esélyei javultak eleddig… A reform hatásosságát vitatom, éppen ezért ki kell mondani, hogy rendszerkorrekcióra van szükség… Végérvényesen le kell számolnunk az illúziókeltéssel, hogy  a verseny önmagában és automatikusan megoldja  gazdasági, társadalmi bajainkat.

 

Egyébként azt mondják a hozzánk bekopogó emberek, hogy mindenféle baj már az új rendszer legelején kezdődött. A hogyan megértéséhez azonban segítségül kell hívni a két világháború közötti időszak egyik jeles költőjének, Juhász Gyulának e verssorait:

 

„Én őt dicsérem csak, az élet anyját,

Kitől jövendő győzelmünk ered,

A munkát dalolom, ki a szabadság

Útjára visz gyász és romok felett.”

 

Az előzőekben megfogalmazottakkal, valamint a szocializmusban megszokott teljes foglalkoztatással szemben nálunk az történt 1990-től kezdődően, hogy összességében akár másfél-kétmillió embert is megfosztottak a munkájától. És e traumát a családok tíz-és százezrei talán máig sem heverték ki! Ezért kérdezik rengetegen:

 

Miféle borzalmas világot akartak-akarnak itt létrehozni azok, akik „az élet anyját, a munkát” vették és veszik el a társadalom aktív tagjaitól? Az ilyesmi vajon azt is  jelentheti: „az élet anyja” elleni hadviselők lényegében az ÉLET KIÍRTÁSÁT tűzték zászlajukra?

 

Ne legyen illúziónk — gondolják panaszosaink —, országunkban, jóval több, mint másfél évtizede kőkemény kapitalista-kizsákmányoló rendszer uralkodik, amelyben nem az ember, hanem a tőke, meg a profit a legfőbb érték, s ehhez úgymond bevált eszköz a lopás, rablás, sikkasztás, a korrupció, a hatalommal visszaélés, a bűnpártolás, az egymás mellett elbeszélés és a vég nélküli hazudozás! Mindezek főhadiszállásai igencsak fellelhetők például a győztes és kiváltságos elit zűrzavaros politizálásainak boszorkánykonyháiban is, amelyekhez kiváló segédcsapatként szolgálhatnak a sajtó azon emberei, akik a hatalom, a politika, vagy a tőke köldökzsinórján csüngve szorgoskodnak, mégpedig olykor a féligazságok, vagy a valótlanságok közlésétől sem mentesen!

 

Ügyfeleink soraiban többen is hangsúlyozzák:

 

Ha jelenleg, e megosztott és milliós nagyságrendben elszegényedő ,kilátástalanságban szenvedő országban élne Ady Endre, s a határokon is túlra pillantana, aligha nem újra leírná a magyar jakobinus dalának e sorait:

 

„Dunának, Oltnak egy a hangja,

Morajos, halk, halotti hang.

Árpád hazájában jaj annak,

Aki nem úr és nem bitang.”

 

Nos, a Civil Panaszügyi Szolgálatunk ügyfeleinek jóvoltából ezt a képet kaptuk a demokrácia és a jogállamiság útján immáron 20. éve haladó országunkról, ahol ellentmondásos, áttekinthetetlen és kiszámíthatatlana a gazdaság-és társadalompolitikai helyzet, ahol kevesek jóléte mögött sokak rossz életkörülménye van, ahol tíz emberből 3 meggazdagodásának ára, a többi elszegényedése. Amiből kiutat nem a különféle okokból besározódott elittel, hanem az anyagilag és erkölcsileg tiszta múltú, becsületes, tisztességes, jóakaratú emberek  tizezreinek-százezreinek-millióinak összefogásával lehet megtalálni. Ennek bázisa lehet, ha a rendkívül szétaprózódott civil szférában minden eddiginél átfogóbb nagy közösség kovácsolódik össze, amely felvállalhatja a társadalomépítés egészének kompetenciáját és felelősségét, ahol a működés sarkalatos pontjaként az egyénnek nem szabad a közösség rovására meggazdagodnia, hiszen a cél csakis egy közösségi értékrenden alapuló irányított szociális piacgazdaság megteremtésére irányulhat!

 

 

És mindezek megvalósításához roppant illően és serkentően hathatnak az egyik legismertebb magyar költő, Petőfi Sándor ebbéli verssorai:

 

„Föl, hazám, föl! Százados mulasztást

Visszapótol egy hatalmas óra,

„Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!”

Ezt írjuk föl ezer lobogóra.”

                                                                                                                                                      

VELKEI ÁRPÁD