|
„Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben ember lenni mindég, minden körülményben.” (Arany János) |
|
A rendszerváltozás veszteseinek érdekvédelmi, közéleti, politikai hon-LAPJA
Nyomdai kiadását alapította: 1993-ban, az össztársadalmi érdekvédelmet országos hatáskörben ellátó társadalmi szervezet, a Független Népképviseleti Szövetség /FÜNÉSZ/, amely a mostani megjelenésnek is gazdája, s működteti a Civil Panaszügyi Szolgálatot. Az ehhez érkezett lakossági, egyéni-közösségi jelzések, észrevételek, közérdekű bejelentések, panaszok, pozitív, vagy negatív történetek, vélemények, meg konstruktív javaslatok és kérdések, illetve az ebbéli reagálások NYÍLT FÓRUMA e
VILÁGHÁLÓS NÉPÚJSÁG
Levélcím: 6000 Kecskemét, Tinódi u. 6. B/IV/26. E-mail cím: fuggetlenmagyarorszag@fuggetlenmagyarorszag.hu Főszerkesztő: VELKEI ÁRPÁD, aki
47 éve tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak, 38 éve pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének /MÚOSZ/. Országos elnöke az idén 19 éves civil érdekvédelmi szervezetnek, a FÜGGETLEN NÉPKÉPVISELETI SZÖVETSÉGNEK /FÜNÉSZ/, vezetője az országos Civil Panaszügyi Szolgálatnak. Alapítója a Civil Parlamentnek és a Társadalmi Érdekegyeztető Tanácsnak /TÉT/. 12 éven át volt bírósági népi ülnök — |
|
Tájékoztatási feladataink teljesítései során igyekszünk mindig az igazat mondani, nem csak a valódit!
Terveink szerint, a feldolgozandó és közlendő esetek, információk zömét nem a mindenkori hatalom, a különféle intézmények, a politikai erők, a tőke, meg a médiumok rutinos levélírói, betelefonálói szűkösen behatárolható világából, illetve a „fecsegő felszín” köreiből, hanem a többségi „mélyből”, vagyis a rendszerváltozás vesztes millióinak soraiból szerezzük!
Hogy a társadalmi és gazdasági történésekről, tendenciákról — ezen belül pedig az eredményekről és hibákról — első kézbeli tényanyagaink, úgymond dokumentumaink legyenek, kérjük olvasóinkat:
ÍRJÁK, SZERKESSZÉK VELÜNK EGYÜTT e sajtókiadványt, a nép újságját! |
|
FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG |
|
Választási kampány – avagy HARC A HÚSOS FAZEKAKÉRT? Összegző vélemények a rendszerváltozás vesztes millióinak soraiból
III. rész
|
|
A leadott kopogtatószelvények hivatalos elfogadása óta már országszerte ismert a közelgő országgyűlési választáson induló képviselőjelöltek, meg a listát állított szervezetek neve. Az ebbéli statisztika szerint, 800 főnél valamivel több az egyéni jelöltek száma — közöttük vannak másfél tucatnyian a függetlenek is —, ami azt jelenti: a rendszerváltozás óta ennyire kevesen még nem pályáztak a honanyai-honatyai székekre!
Mostanság, azon túl, hogy parlamenti bejutásra szinte feltétlenül esélyes pártok közterületeken elhelyezett óriásplakátjaiba botlunk, a postaládáink a propaganda-kiadványaiktól roskadoznak, az írott és az elektronikus sajtóban pedig szinte végeláthatatlan „fejtágításban” részesítenek bennünket a mandátumok aspiránsai, meg azok ajánlói, no és a különféle szaktudorok, napi rendszerességgel kerülnek sorra a leendő választók részére szervezett kis-és nagygyűlések is, ahol az előadók igyekeznek újabb és újabb saját megközelítésű értékeléseket adni a múltról, meg a jövőről.
Ezen intenzív propaganda azt sejteti, hogy rengeteg embert érdeklő dolgokról van szó, ám az ország számos részében szerzett benyomásunk alapján mégis ama következtetésre jutottunk:
a 8 milliónyi szavazásra jogosultat figyelembe éve, csak roppant kevesek szívügye lehet ez az egész „hajcihő”!
Óhatatlanul kezdtük kutatni, mi lehet az oka a lakosság soraiban tapasztalt közönyösségnek, már-már a depressziót idéző hozzáállásnak, s hamar kiderült: szinte megszámlálhatatlanul sokan vannak a RENDSZERVÁLTOZÁS VESZTESEI, s valójában ők képezik elsöprő többségét a szavazási jogosultsággal rendelkezőknek, akik lényegében már semmi jó eljövetelében nem hisznek, hiszen az 1989-ben kikiáltott harmadik köztársaság államformájának bevezetése óta ismétlődően tapasztalják, hogy a választási küzdelmek korántsem az ország egésze jólétének megvalósulását szolgálják, sokkal inkább az egyéni szándékokat a húsos fazékhoz kerüléshez, amely mellett hamar meg lehet gazdagodni, akár minden áron, hiszen a mentelmi joguk védik az országgyűlési képviselőket, szinte bármi elkövetése esetén is.
Az alábbiakban úgymond csokorba kötve ismertetjük ama indokokat, amelyek tükrözik: miért borúlátóak, reménytelenek, kiábrándultak a maguk és családjuk sorsát illetően rengetegen, közöttük a létminimum környékén, vagy alatta élő-tengődő milliók?
Emlékeztetőül annyit:
Sorozatunk első részében az eleddig körülbelül másfél-kétmillió embert érintő munkanélküliségről, s a ma már szinte jóvátehetetlenül káros következményeiről, a második folytatásban pedig a megelőző 20 év számos vonatkozásában téves, meg hibás gazdaság- és társadalompolitikai gyakorlatáról szóltunk, minek következtében iszonyatos méretűvé vált a létbizonytalanság és egzisztenciális ellehetetlenülés.
Most pedig íme a soron következő a tárgybeli magyarázatok:
Azt mondták az emberek, hiába alkotmányos alapjog a lehető legmagasabb szintű egészségügyi ellátásban való részesülés, mindezt számos esetben keresztezi, akadályozza az áttekinthetetlenül sok változás, amelyek intézmények bezárásával és működési átalakításával, ágyszámok csökkentésével, a kezelési-gyógyítási feladatvégzések keretei meghatározásával, várólisták bevezetésével stb. jártak. Bizony melléfogás volt a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése is, amit végül népszavazás söpört el.
E területen alapvetően szakma-politikai tétel megvalósítása történik, nevezetesen, hogy az egészségügy is piaci ágazat, amelynek tevékenységi bevételéből kell döntően fedezni a kiadásait. Pedig eme liberális felfogással szemben ama humánus tartalomnak kell érvényesülnie, hogy a legfőbb értéknek, az embernek a gyógyítása nem lehet pénzügyi-nyereségi tényezők függvénye! Ugyanis a lakosság, amelynek soraiban /a legfrissebb értesülések szerint/ 1 millió az éhező, rengeteg adó fizet ahhoz, hogy belőle fedezni lehessen mindenféle gyógyítás, illetve betegség-megelőzés költségeit. Mi több, ezekből futnia kell arra is, hogy az orvosok, egészségügyi szakdolgozók tisztességesen legyenek megfizetve, a szükséges technikai színvonal biztosítása mellett! Ami pedig a paraszolvenciát illeti, azt szigorú adminisztratív módszerek segítségével lehet és kell felszámolni!
Sajnos, az ilyetén gyökeres átalakítások kevésbé lelhetők fel a közhírré tett választási programokban!
Azt mondták az emberek, eléggé ellentmondásos az oktatás helyzete is, amelynek a nyolc osztályos alap-, a négy osztályos középiskola, valamint a főiskolai, vagy egyetemi képzés 1990. előtti rendjét nem lett volna szabad felszámolni! De gond van a szakmunkás képzéssel is, pedig annak már 1950-től igen szép eredményei voltak hazánkban, ahol az ipari tanuló intézményekből nagyon sok jó képességű ember került ki a gazdaság különféle ágazataiba. Bizony e vonatkozásban sincs keresni valója a piaci szemléletnek, hiszen egy demokrácia humánusságát azzal is kell bizonyítania, ha a tagjai az igényeik szerint kaphatják meg az életük indításához és megfelelő fenntartásához szükséges tudást, s nem attól függően, hogy kinek, mennyi pénze van ilyen célra! (Korántsem mellesleg szólva: a vagyonilag hátrányos helyzetű családok gyerekeinek a zöme legutoljára éppen a levitézlett Horthy-rendszerben nem szerezhetett szakmát, mert sok-sok pénz kellett a tanuláshoz.) Azután kell valamiféle tervszerűség ahhoz is, hogy túlképzések ne történhessenek, következésképpen lehetőleg egyetlen olyan személy se végezzen az iskolai intézményekben, aki a kapott bizonyítványa, vagy felsőfokú oklevele birtokában ne tudjon elhelyezkedni!
A választók egy része szerint roppant kicsi szándék található eme gondok életszerű megoldására a pártok oktatási elképzeléseiben.
Azt mondták az emberek, a háztartások szükségleteinek kielégítését végző gyártói, forgalmazói és kereskedelmi tevékenységek vonatkozásában, szinte általános tapasztalatként: a vásárlók a kis és nagy üzletekben egyaránt lépten-nyomon beleütköznek a különféle hiányosságokba, hibákba! Ezzel összefüggésben sokan úgy látják, a piacgazdaság természetes módon nyerészkedésre, profitra törekvő szereplői között egyesek a kizsákmányolás számos elemeinek — például a gyenge minőség és a termék jellemzőinek nem valós ismertetése — felhasználásával működnek, mégpedig igen bátran és merészen, hiszen tudják, hogy ha nagyritkán kapnak is ellenőrzést, legfeljebb kifizetik a büntetési összeget, amely kevesebb, mint amennyit fondorlatos módon kasszíroznak.
Rossz benyomásaik alapján mind több fogyasztó vallja: a központilag vezérelt szocialista társadalom idején ezerszer jobban meg lehetett bízni a hazai és külföldi termékek megfelelő minőségében, fogyasztásra alkalmasságában, mint most, mert akkoriban a gyártó-termelő, a forgalmazó és a kereskedő aligha mert félelem nélkül visszaélni a feladatával, amelyre legelőször az úgynevezett belső ellenőrzés fókuszált, ám gyakori volt a hatósági vizsgálat, s ez kiterjedt az importált árukra is!
A kispénzű állampolgárok zöme szinte állandóan észleli a legalapvetőbb szükségleti cikkekre kiterjedő áremeléseket, így például az élelmiszerek vonatkozásában. Többek vélik úgy, hogy egy-egy termék forgalmi értéke meghatározásánál nemcsak az elállítási és fuvarozási költség, de a minden áron való bevételt jelentő harácsolás, illetve kapzsiság is meghatározó tényező lehet, ami a piaci rendet /ha valaha volt ilyen egyáltalán/, csak eltorzíthatja. S mindez azért lehetséges, mert hibás a gazdaság tulajdoni, irányítási, kontrollálási szerkezete.
Nem kevesek tanúi ama különös és sajátos árképzésnek, amikor a kiskereskedő körülnéz a szomszédos boltokban és áruházakban, majd ahhoz mérten alakítja az árait, amelyekben korántsem a tényleges költségek szerepelnek döntő tételként, hanem a környékbeli többi árhoz viszonyítás, s mindez így, kicsi méretben is a kartellezéshez áll közel, semmint a tisztességes piaci magatartáshoz.
Az előzőek alapján ismétlődően felvetik a vásárlók: a fogyasztóvédelmi ellenőrzésekbe miért nincsenek állandóan bekapcsolva a jogvédelmet is ellátó országos, vagy regionális civil szervezetek?
Szintén nem kevesen állítják: évtizedekkel korábban helyes gyakorlat volt, hogy a tanácsi szervek működtettek kereskedelmi csoportokat, vagy osztályokat, amelyek egyfelől a településeken és a megyékben állandóan figyelemmel kisérték a kereskedelem munkáját, s ezzel összefüggésben a gyártói-termelői-forgalmazási hálózatra is kiterjedően végeztek ellenőrzéseket, amelyek alapján a végrehajtó bizottságok, illetve a tanácsülések lényegében operatív kihatású döntéseket hoztak. Ilyen előzményekre utalva, sokan javasolják: a jövőben az önkormányzatok is vegyék feladataik sorába a helyi kereskedelem felügyeletét, segítését!
Egyelőre semmi jele annak, hogy a parlamentbe tartó politikai erők bármelyike is foglalkozna az említett disszonanciák oldásaival, vagy megszüntetéseivel.
Azt mondták az emberek, noha ismerik a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény 12. § (2) pontját, vagyis az eskü szövegét, amely többi között így hangzik, hogy a köztisztviselő a hivatali kötelességeit részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen, becsületesen, a jogszabályoknak megfelelően, pontosan, etikusan, az emberi méltóságot feltétlenül tiszteletben tartva, a legjobb tudása szerint teljesíti, ám a napi életben gyakorta tapasztalják ennek ellenkezőjét. Például azt, hogy nem igazán emberközpontú a közigazgatás, ahol jelen van a felületesség, a pontatlanság, a szakszerűtlenség, az öntörvényűség, a szabályok hiányos értelmezése, vagy figyelmen kívül hagyása, a részrehajlás, az ellenérdekeltekkel, netán a másik hatalmi ág képviselőivel összebeszélő rosszakarat és a nyomában járó igazságtalan döntés, meg a valamiféle társadalom-felettiség hangsúlyozása, ami által csak a védtelen ügyfél húzhatja a rövidebbet.
E problémák döntő oka, hogy több helyütt a hivatali alkalmazottak eléggé szabadon értelmezik és alkalmazzák a paragrafusokat, s ha az eljárás, vagy döntés miatt vita keletkezik, a jog dzsungeléből kimazsolázzák a saját mondandónak megfelelő részeket, majd azokat szinte összeeszkábálva, tolmácsolják ügyfeleik részére, mintegy elutasítási indokként, egyáltalán nem figyelve az eset mély összefüggéseire! Az egyszerűség szempontjából ez praktikus lehet, csak a baj, hogy az ilyen filozófiával és technikával a féligazságig sem lehet eljutni, de az igazságtalanság ily módon nagyon is konzerválható.
Ezek után nem véletlenül idézik sokan a régi emlékeiket, leszögezve, hogy a tanácsrendszer hivatalaiban ezerszer kiszámíthatóbb, hatékonyabb volt az ügyintézés, mint ma, amikor népi képviseletről szól a fáma, csak hát a pártok irányította érdekharcok tüzében nem egyszer elégnek a segítségre várókat szolgáló törekvések.
Másik ismétlődő tapasztalat: számos települési képviselő csak a választókerületben lévő pártbéli tagjaival, vagy szimpatizánsaival tart fenn szorosabb kapcsolatot, a többi állampolgárral azonban kevésbé, vagy egyáltalán nem. Mindez pedig abból is következik, hogy hiba van az önkormányzati törvényben, amely köztudottan nem határoz meg beszámolási kötelezettséget a választók felé. /A pártállamban bizony jól működött ez e saját teljesítményt summázó fórum, no meg az is, hogy funkcionált a visszahívás rendje, amire most is szükség lenne, éppen azon alkotmányos kitétel alapján, hogy a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást közvetlenül is gyakorolhatja./
Visszatérő probléma, hogy a demokráciánk legújabb kori szakaszában, vagyis — más szavakkal szólva — a kapitalista /kizsákmányoló/ rendszerünkben sajnos nagyon elterjedt egy igencsak sértő, a bizalmatlanságot, a békétlenséget mélyítő, s talán éppen ezért eléggé ártalmas kommunikáció, mégpedig az uralkodó, illetve a politizáló elit által „meghonosított” egymás mellett elbeszélés módszere, gyakorlata, amelyet a népi életbölcsesség a süketek párbeszédének minősít. Itt a lényeg, hogy az egyik fél a mundérbecsület mentéseként, illetve önvédelmi magyarázkodásként csak mondja-mondja a magáét, egy csöppet nem érdekelve, hogy a másik miről beszél, mit akar!
Egybehangzó ügyféli vélemények: a közigazgatásnak tényelegesen a társadalmat kell szolgálnia, s nem kizárólag az állami akaratot érvényre juttatnia! Ám az efféle reformok nemigen tűnnek elő a választási anyagokból!
Azt mondták az emberek, a minimálbérből élők, az átlagfizetésnél kevesebbet kereső alkalmazottak és kényszervállalkozók, illetve az egyéb okból létminimumon, vagy alatta élő családok tízezreinél / talán százezreinél is/ egyre halmozódnak a kifizetetlen közüzemi / gáz, villany, víz/ számlák és más tartozások, amelyek döbbenetes végkifejletei a hatósági szankciók — például az ingóságok elkobzásai, meg a tulajdoni árverések, illetve a kilakoltatások. Sokan fogalmazták meg a félelmetes summájukat: A MAGYAR NÉP A TÖBB MINT EZER ÉVES FENNÁLLÁSA ALATT, BÉKEIDŐBEN ILYEN DRÁMAI MÉRETŰ, MEG KÖVETKEZMÉNYŰ EGZISZTENCIÁLIS ÉS MORÁLIS BAJOKKAL-GONDOKKAL MÉG SOHASEM KÜSZKÖDÖTT, MINT AZ ELMÚLT 20 ESZTENDŐ SORÁN!
Mind többen vélik: a szinte abszurditásig fokozódó-kiterjedő versengés valóságos dzsungelvilágot hozott létre, ahol az életben maradás egyik kritériuma, hogy a másik előtt kell a célba érni, illetve a másik törekvéseit kell keresztül húzni, hiszen csak ez vezethet az egyéni sikerhez. Mindez szinte állandó feszültséget kelt a legyőzöttben és legyőzőben egyaránt, ami voltaképpen stresszt jelent, ami számos betegségnek lehet egyik kútforrása. A különféle bajok oka még az is, hogy a liberalizmus túlzott kiterjesztése az állampolgár mindenféle cselekedetének fellazulását eredményezi, amelynek korántsem megfelelő alternatívája az 1900-as évek első évtizedeinek társadalommegosztó időszakát idéző konzervativizmus.
Egy szó mint száz: itt szükség van rendszerkiigazításra is! De hát hol vannak az erre vállalkozó politikai erők?
/Folytatás következik/
2010. március 29. VELKEI ÁRPÁD főszerkesztő
ÍRJA, KÉRDEZZE, SZERKESSZE, OLVASSA a rendszerváltozás veszteseinek készülő VILÁGHÁLÓS NÉPÚJSÁGUNKAT, a FÜGGETLEN MAGYARORSZÁGOT! Internetes cím: www.fuggetlenmagyarorszag.hu E-mail cím: fuggetlenmagyarorszag@fuggetlenmagyarorszag.hu Levélcím: 6000 Kecskemét, Tinódi u. 6. B/IV/26. |