„Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben

     ember lenni mindég, minden körülményben.”

                                                                           (Arany János)

A rendszerváltozás veszteseinek érdekvédelmi, közéleti, politikai hon-LAPJA

 

Nyomdai kiadását alapította: 1993-ban, az össztársadalmi érdekvédelmet országos hatáskörben ellátó társadalmi szervezet, a

Független Népképviseleti Szövetség /FÜNÉSZ/,

amely a mostani megjelenésnek is gazdája, s működteti a Civil Panaszügyi Szolgálatot. Az ehhez érkezett lakossági, egyéni-közösségi jelzések, észrevételek, közérdekű bejelentések, panaszok, pozitív, vagy negatív történetek, vélemények, meg konstruktív javaslatok és kérdések, illetve az ebbéli reagálások NYÍLT FÓRUMA e

 

VILÁGHÁLÓS NÉPÚJSÁG

 

Levélcím: 6000 Kecskemét, Tinódi u. 6. B/IV/26.

E-mail cím: fuggetlenmagyarorszag@fuggetlenmagyarorszag.hu

Főszerkesztő: VELKEI ÁRPÁD, aki

 

47 éve tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak,

38 éve pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének /MÚOSZ/.

Országos elnöke az idén 19 éves civil érdekvédelmi szervezetnek, a

FÜGGETLEN NÉPKÉPVISELETI SZÖVETSÉGNEK /FÜNÉSZ/,

 vezetője az országos Civil Panaszügyi Szolgálatnak.

Alapítója a Civil Parlamentnek és a Társadalmi Érdekegyeztető Tanácsnak /TÉT/.

12 éven át volt bírósági népi ülnök —

Tájékoztatási feladataink teljesítései során igyekszünk mindig

az igazat mondani, nem csak a valódit!

 

Terveink szerint, a feldolgozandó és közlendő esetek, információk zömét nem a mindenkori hatalom, a különféle intézmények, a politikai erők, a tőke, meg a médiumok rutinos levélírói, betelefonálói szűkösen behatárolható világából, illetve a „fecsegő felszín” köreiből, hanem a többségi „mélyből”, vagyis a rendszerváltozás vesztes millióinak soraiból szerezzük!

 

Hogy a társadalmi és gazdasági történésekről, tendenciákról — ezen belül pedig az eredményekről és hibákról — első kézbeli tényanyagaink, úgymond dokumentumaink legyenek, kérjük olvasóinkat:

 

ÍRJÁK, SZERKESSZÉK VELÜNK EGYÜTT e sajtókiadványt, a nép újságját!

FÜGGETLEN MAGYARORSZÁG

 

Választási kampány – avagy

HARC A HÚSOS FAZEKAKÉRT?

Összegző vélemények a rendszerváltozás vesztes millióinak soraiból

 

IV. rész

 

Noha az országgyűlési választás április 11-ei első fordulója előtt a kampány lényegében már a legteljesebb gőzzel folyik — ennek során naponta többször megtelnek postaládáink az egyéni jelöltek, meg az induló pártok magukat, illetve programjaikat népszerűsítő szórólapjaival, leveleivel, alkalmi újságjaival, s a különféle technikai trükkökkel hatásossá tett rádiós-tévés reklámjaik pedig úgymond zúdulnak ránk —, a megcélzott tömegek soraiban járva mégis azt tapasztaljuk: nincs valami egetverően lázas készülődés a voksolásra!

 

Mi több, nem kevesektől halljuk ismétlődően, hogy ez az egész valójában a hatalomra nagyon akarni kerülők, vagy az annak közelében sütkérezni szándékozók „bulija”!

 

Ezek után óhatatlanul kezdtük kutatni, mi lehet az oka a lakosság soraiban tetten érhető közönyösségnek, a már-már depressziós hangulatnak, s hamar kiderült: rengetegen vannak a RENDSZERVÁLTOZÁS VESZTESEI, akik lényegében már semmi jó eljövetelében nem hisznek, hiszen az 1989-ben kikiáltott harmadik köztársaság életbelépése óta ismétlődően érzik bőrükön, hogy a választási küzdelmek korántsem az  egész nép jólétének megteremtését szolgálják, sokkal inkább az egyéni célt a húsos fazékhoz kerüléshez, ahol gyorsan lehet meggazdagodni, akár minden áron, hiszen a mentelmi joguk védik az országgyűlési képviselőket.

 

A következőkben efféle csokorba kötve ismertetjük az indokokat, amelyek tükrözik: miért borúlátóak, reménytelenek, kiábrándultak a maguk és családjuk sorsát illetően az állampolgárok, közöttük a létminimum környékén, vagy alatta élő-tengődő irdatlan tömegek?

 

Emlékeztetőül annyit:

 

Sorozatunk első részében az eleddig körülbelül másfél-kétmillió embert érintő munkanélküliségről, s a ma már szinte jóvátehetetlenül káros hatásáról, a második folytatásban a megelőző 20 év számos vonatkozásában téves, meg hibás gazdaság- és társadalompolitikai gyakorlatáról, meg az annak következményként  iszonyatos méretűvé vált   létbizonytalanságról és egzisztenciális ellehetetlenülésről, a harmadik cikkünkben pedig az egészségügyi, az oktatási, a kereskedelmi és a közigazgatási terület hiányosságairól, visszásságairól szóltunk.

 

És most, íme a tárgybeli magyarázatok soron következő részei:

 

Azt mondták az emberek, az 1990-es nagy változás legsúlyosabb ágazati károsultja a magyar mezőgazdaság lett, mégpedig azért, mert a hatalomra jutottak átgondolatlanul és válogatás nélkül vertek szét, alakítottak át minden szak- és termelőszövetkezetet, állami gazdaságot, pedig köztudott, hogy a nyolcvanas években hazánk a döntően nagyüzemi szférából származó gabonatermelésben a legfejlettebb tőkés országokkal, így az Egyesült Államokkal, Dániával és Kanadával, a hústermelésben pedig Dániával és Hollandiával vezette a rangsort.

 

Az erőltetett gyorsasággal véghez vitt változtatások nyomán, 1995 körül közel 600 ezren kényszerültek arra, hogy elhagyják az ebbéli foglalkozásukat, hiszen megszűnt ott a kenyérkereseti lehetőségük. Mindezekre szinte csak ráadás volt, hogy az akkori politika úgy döntött, nem a korábbi tulajdoni jogosultság alapján lehet visszakapni a földet, hanem a kiosztott kárpótlási jegyek révén való licitálással, ami bizony sokhelyütt együtt járt a kapzsisággal, az értékpapírok felhalmozásából eredő birtokszerzési gátlástalansággal. A következmény pedig, hogy a felaprózott és lecsökkent területű szántóföldi termelés hozama jó néhány növény esetében, a 90-es évek közepén a 40 esztendővel korábbi szintre zuhant vissza, sertésből és juhból pedig már 1949-ben és 1950-ben is több volt.

 

Az előzőkre figyelemmel az a legdöbbenetesebb, hogy a világ legkiválóbb termőképességű és összességében körülbelül 3 százalékot kitevő földek közé sorolandó a magyar is, s éppen ennek kellett elszenvednie a szinte végzetes károkozásokat.

 

Az említett esztelen döntések hozadéka még az, hogy szinte megszámlálhatatlanul sokan hagytak fel a fóliás zöldségtermesztésükkel, amelyek jól illeszkedtek a szövetkezeti közösségekhez, de a tulajdoni viszonyok és a felvásárlási gyakorlatok gyökeres módosulása oda vezetett, hogy a jól termő gyümölcsültetvények jelentős része is felszámolásra került. Súlyos hibaként minősíthető, hogy csaknem teljességgel megszűntek a cukor-, konzerv- és növényolajgyáraink, a hűtőházaink és a különböző kisebb feldolgozó-üzemeink. Ezekből adódóan hihetetlenül sok külföldi mezőgazdasági alaptermék, meg azok különféle készítményei özönlik el a piacainkat, üzleteinket, ahol a vásárlások után naponta jöhetünk rá arra, hogy a megszokott ízlésvilágunkat is enyhén szólva próbára teszik az idegen föld adta gyümölcsök, zöldségek, no meg az idegen íz-kultúra szerint előállított élelmiszerek.

 

Egyébként a ma működő mezőgazdasági vállalkozások zömében a rég múlt nagy földbirtokos szerkezeteire emlékeztetnek, ahol csak kevesen kaphatnak munkát, s mert e foglalkoztatások nincsenek nagyon ellenőrizve, bizony nem zárják ki esetenként a riasztó cselédségi és csicskássági állapotokat sem.

 

Minden hazáját szerető ember rettegve gondol arra, hogy előbb-utóbb megkezdődhetnek a föld-eladásaink is, ami azt jelentheti, a honunk alappillérjei lesznek kiárusítva, s utána a termelt jó-minőségű  javaink is a külföldi érdekeltségek szolgálatába kerülnek majd, ami józan ésszel elfogadhatatlan és tarthatatlan állapot lesz.

 

Mezőgazdaságunk áldatlan helyzetét és sorsát mindenképpen újra kell tárgyalniuk az illetékeseknek, például az Unióval és az óriási felvevő-képességű keleti piacok gazdáival, igaz, az ebbéli megvalósulások hiteles garanciáit egyetlen választási erő terveiben sem látják a választók, akik a korábban jól bevált szövetkezeti és állami formák újra bevezetését tartják indokoltnak, a jelenleg túlnyomórészt magánosított tulajdonviszonyok egy részének közösségi szerkezetűvé fejlesztése érdekében! A termesztés mennyiségét és minőségét pedig a tervszerűségnek kell diktálnia, nem pedig a kiszámíthatatlan piaci viszonyok alakulásának!

 

Azt mondták az emberek, hogy a szövetkezeteknek nemcsak a mezőgazdaság, de az ipar vonatkozásában is döntő szerepet kell betölteniük, hasonlóan a szocialista rendszerbeli működésükhöz, amikor — például a 80-as évek közepén — minden negyedik munkavállaló ott dolgozott, akik a nemzeti jövedelem előállításából csaknem 25 százaléknyit teljesítettek. Megtermelve az élelmiszerek négyötödét, s gondoskodva a falvak ilyetén alapellátásáról. De döntő szerepük volt az iparcikkek árusításában is. A szövetkezeti üzletekben bonyolódott le a kiskereskedelmi forgalom több mint harmada.

 

Bár e szektor újbóli kiépítése nagyon fontos népgazdasági érdek, sajnos, azonban egyelőre ilyen törekvés nem csendül ki a többpárti program-kínálatokból!

 

Azt mondták az emberek, az egzisztenciálisan és morálisan is rettenetesen feldarabolt társadalmunkban elképesztően  sok pro és kontra tényező befolyásolja a mindennapi életet. Íme erre egy általánosan ismert képlet:

 

Bemegyünk a fodrászhoz, s meg kell fizetnünk a nem kis díjú szolgáltatását — benne a saját adójával, a társadalombiztosítási járulékával és a nyereségével —, mert ő is élni akar valamilyen szinten; bemegyünk a gáz-,villany-,vagy vízvezeték-szerelőhöz, s meg kell fizetnünk a nem olcsó tarifáját — benne a saját adójával, a társadalombiztosítási járulékával és a nyereségével —, mert ő is élni akar valamilyen szinten; bemegyünk a magánpatikushoz, s meg kell fizetnünk a nem kis összegű árat — benne a gyógyszer költségével, a vonatkozó adójával, meg a társadalombiztosítási járulékával és a nyereségével —, mert ő is élni akar valamilyen szinten; bemegyünk a kiskereskedőhöz, s meg kell fizetnünk a különféle termékei nem kis összegét — benne a beszerzési költségével, az adójával, a társadalombiztosítási járulékával és a nyereségével — mert ő is élni akar valamilyen szinten; bemegyünk… de szükségtelen folytatni. Mert mi történik itt? Nem egyéb, minthogy egyikünk a másikunk rovására próbál fennmaradni, ami az úgynevezett körbe-kizsákmányolás tipikus formája, s erre minden vásárláskor még rászámítandó a forgalmi adó, amit meg az állam kasszíroz be.

 

Óhatatlan kérdés: a munkanélküli, a kisnyugdíjas, a ténylegesen csak a minimálbérből élő, meg a felnőtti, önálló életét most kezdő család miből tud fedezni ennyiféle rendeltetésű kiadást? Marad számára a lemondás, az éhezés, a kiszolgáltatottság? Ilyen szörnyűséges élethelyzetében miféle szabadságnak tud ő örvendezni?

 

A kapitalizmus efféle átkainak kivédésére, esetleg megszüntetésére szinte semmiféle elképzelések nem fedezhetők fel a választókért hadakozók propaganda-anyagaiban!

 

Azt mondták az emberek, ijesztő látni-hallani, hogy mennyiszer szerveztek már valakik tüntetéseket, meg ellen-tüntetéseket a demokráciát fenyegető veszélyekkel szemben. Csakhogy e rendezvények semmit sem oldhatnak meg, hiszen hang hangot, szó szót követ, amik csattanáshoz, további feszültségekhez vezethetnek, amelyek azonban csupán az okozatok megnyilvánulási formái…

 

Magától értetődő kérdés: vajon a demokráciát mennyire veszélyeztethetik e veszély esetleges okozói, azon kosztümős hölgyek és öltönyös urak, akik az országos kihatású döntéseik közepette a mások, a mindannyiunk sérelmére sikkasztanak, csalnak, lopnak, spekulálnak, harácsolnak, hamisítanak, manipulálnak, hatalommal visszaélnek, bűnt pártolnak, korrupciót hajtanak végre, vagy éppen szüntelenül hazudoznak?

 

Bizony a pártállam évtizedeiben az ilyen cselekedetek nem voltak a hatalmi struktúra állandó velejárói, s főleg pedig nem „termelték” ki a nyomorultak százezreit-millióit. Mindezekből következik: alapvetően sok zavar lehet és van a mostani gazdasági-társadalmi modellünkben, amely mélyreható kiigazításra, humánus átrendezésre szorul!

 

Nem túl sok jel mutat arra, hogy a választók kegyeiért síkra szállók fontolóra vennék ország-építő javaslataikban, terveikben az ebbéli dolgok jobbítását! Ennek érdekében azonban elengedhetetlen lenne egy agilis közvéleményi fellépés, de nem utcai megjelenésekben, hanem intézményesített figyelemfelhívások és tárgyalások révén. Hasonló gazdasági-társadalmi szituációban így okolta meg a nép felrázásának szükségességét Ady Endre, a múlt század elején

 

Betyár urai így nevelték,

Nem rúg vissza, csak búsan átkoz,

S ki egyszer rúgott a magyarba,

Szinte kedvet kap a rúgáshoz.

 

Ma is itt ül, lomhán, petyhüdten,

Fejét, jussát, szívét kobozzák,

S ha netán nem kiáltoznánk,

Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

 

Azt mondták az emberek, csaknem végzetesen elhibázott a nemzetalkotó legnépesebb kisebbség, a cigányok százezrei súlyos problémáinak kezelése.

 

Egyfelől végre be kellene vallaniuk a rendszerváltás kiötlőinek-végrehajtóinak, hogy a szocializmus felszámolásával ezt a hatalmas réteget érte a legkíméletlenebb csapás, amikor megszűntek a munkahelyeik. Az ebbéli káruk pótlásáról, helyzetük emberi szintű megoldásáról azóta sem történt átfogó intézkedés. Ezek a családok a segélyezés és a gyermeknevelési ellátás éhhaláltól alig mentesítő eszközeit tudják jobb híján igénybe venni, immáron 20 esztendeje. Majd, a roppant sanyarú életkörülményeiken némiképp könnyítendő, hozzányúlnak — vérmérsékletük szerint — a környékbeli jobb módú emberek tulajdonaihoz, alkalmanként, vagy rendszeresen, ami azután elvezet a nyílt, s olykor a véres tragédiába is torkolló ellenségeskedéshez.

 

A megélhetési bűnözés minősítésével e súlyos dolgokat letudni vétek, bár a liberális vezérek csak ennyit tudtak kisütni ez ügyben, amelyet illetően nem jelenthet orvoslást a cigány-önkormányzati hálózat sem, hiszen annak nincs munkahely-létesítő, oktatást szervező-lebonyolító, életfeltételeket markánsan jobbító lehetősége.

 

E vonatkozásban mindenképpen az lehet kiút, ha a rasszista jelzők ismételgetése helyett a végrehajtó elit erőteljes lépéseket tesz a cigányság sorsának gyökeres megváltoztatásáért, például az által, hogy legalább egy frakciónyi, tehát 10 személyből álló, s egyetlen párthoz sem kötődő képviseletet biztosít részükre a parlamentben — erről egy soron következő időközi választáson lehet dönteni —, s azt követően ők kidolgozzák a rendszeres foglalkoztatásuk megteremtésének és a képzéseiknek módjait, az életkörülményeik emberi méltóságnak megfelelő új feltételeit, s azokról döntés születik az országgyűlésben, amely kellő összegű pénzt is biztosít e nagyarányú program megvalósításához, s gondoskodik azok végrehajtásának rendszeres és következetes ellenőrzéséről.

 

Sajnos, máig nincs ilyen tartalmú és előre mutató elképzelése a voksaikért is epedező jelölteknek és pártoknak.

 

Azt mondták az emberek, ez idő szerint tény, hogy a kapitalista-kizsákmányoló rendszer világszerte kezdett repedezni, bizonyítva, hogy a dominó struktúrájú, globális méretű pénzügyi világa könnyen sebezhető. Persze, arra nem kell számítani, hogy a szerkezete teljesen összeomlik, de arra igen, hogy a gyengülése okot ad a gazdasági modellek, irányító mechanizmusok újszerű átgondolására, korrigálására, s a rossz elemeinek likvidálására. A  rendszert kiszolgáló hatalom — merthogy a saját létezése is veszélyben van —, természetesen mindent elkövet a pozíciói magtartására, így  olykor eléggé mélyen belenyúl az állampolgárok összeadta  adóforintok kasszájába, s akár száz  milliárdok felhasználásával is, próbálja megmenteni a pénzközpontok nagy boszorkánykonyháit. S mindezt teszi annak ellenére, hogy az egyszerű állampolgárok százezreinek-millióinak semmi közük sincs az egyes bankárok szakszerűtlen, felelőtlen ténykedése okozta bajokhoz-gondokhoz, csak úgy, minthogy nem szólhattak bele az áron aluli privatizálásokba, vagy a gazdaság rossz vezérlésébe sem.

 

Nos, nálunk is elkészültek-végrehajtattak a válság megszorító csomagjai, amelyek bizony sokaknak nagyon fájtak, közöttük pedig a legszegényebbek húzhatták a legrövidebbet, akik száma lassacskán elérheti az összlakosság felét!

 

Az érintettek zöme most a saját túlélésre koncentrál, egyéni módszereket, eszközöket bevetve, amelyeket másokkal — néha még a családtaggal, a rokonnal, a szomszéddal, a baráttal, meg az ismerőssel — sem oszt meg, s eme önvédő magatartás jelenleg a befelé-fordulásban, a közösségi dolgoktól való elzárkózásban ölt testet. E sajátos gyakorlattal a fiatal, a középkorú és az idős is él, legyen vállalkozó, alkalmazott, nyugdíjas, vagy éppen munkanélküli. Nagyon ügy tűnik, a társadalom atomizáltsága, s egymástól is jelentősen elkülönültsége most kissé fokozódik, sőt, bebetonozódik.

 

Az előzőkből adódik, hogy a létfenntartásukban  leginkább sújtott rétegek és korosztályok jelentős része igen csak hátat fordított a politikának, hiszen abban majd hogy nem végzetesen csalódott, a demokráciát sem tartja félelem nélküli életnek — ahogyan arról Bibó István szólt —,  s miközben a múltat és a jelent is egyformán ócsárolja, valami mást követelve,  az olykor eléggé egoista, öncélú törekvésén, meg a  beidegződött rossz  sorsvezetési gyakorlatán nem kíván változtatni.

 

Hogy az ilyetén hozzáállás nem több a fából vaskarika szituációnál, azt Samuel Johnson szavai is bizonyítják: Aki úgy keresi boldogságát, hogy mindent meg akar változtatni, kivéve önmagát, reménytelen dologra pazarolja életét.

 

No persze az ilyesféle bölcs kijelentésből okulhatnának ama politikusaink is, akik immáron 20 éve képtelenek az önmaguk idejétmúlt gazdaságmodelli felfogásának ésszerű megváltoztatására, amelynek az ára, hogy országunkban sok a baj, a megoldatlan probléma és még mindig kiterebélyesedőben a szegénység.

 

Azt mondták az emberek, elegük van már abból, hogy a nagyokosok unos-untalan a fejlett nyugathoz való csatlakozási célról beszélnek. Bár kétségtelen, hogy ott magasabbak a fizetések, meg a nyugdíjak, de az is tény, a hivatkozási alapul szolgáló egyetlen államban sem kerültek magánzsebekbe a köztulajdoni eladások bevételeinek jelentős részei, s a miénkéhez rohamosabb ütemben és mértékben nem nőtt az eladósodás.

 

Az utóbbitól eltekintve, egyetlen nyugati kapitalista országban sem fürdik valamennyi lakos tejben-vajban, s nincs mindenkinek kolbászból a kerítése. Mi több, ott is állandó küzdelmet vívnak a dolgozók a munkáltatókkal az állásuk és jövedelmük megőrzéséért, az elbocsátásokat, gyárbezárásokat azonban ők sem tudják megakadályozni. Kisebb-nagyobb tüntetések szinte mindenütt vannak, gyakran pedig országos sztrájkok bénítják az életet. És ehelyütt sem szilárd a közbiztonság, elterjedt a kábítószerezés és rengeteg a szegény ember. Merthogy a befektetőnek, illetve működő tökének fókuszában arrafelé is a nyereség, a profit van, s nem az ember. És a bankoknak az említett térségekben is jócskán vannak eladósodottjai.

 

Mindenképpen az lenne helyes gyakorlat, ha országunk új vezetői korántsem a csupán a fantáziájukban létező érett nyugati demokrácia magas színvonaláról papolnának, hanem a mi egykori gazdasági-társadalmi vívmányainkon alapuló, magyar nemzeti célú, a közösségi értékrendet nem a magánérdeknek alárendelő gazdasági-társadalmi programot valósítanának meg! Amire egyelőre kevés a remény, hiszen nálunk eléggé erősek a gyárosi-nagybirtokosi érdekek…

 

2010. április 7.

 VELKEI ÁRPÁD

főszerkesztő

 

 

 

ÍRJA, KÉRDEZZE, SZERKESSZE, OLVASSA

a rendszerváltozás veszteseinek készülő

VILÁGHÁLÓS NÉPÚJSÁGUNKAT,

 a

FÜGGETLEN MAGYARORSZÁGOT!

Internetes cím: www.fuggetlenmagyarorszag.hu

E-mail cím: fuggetlenmagyarorszag@fuggetlenmagyarorszag.hu

Levélcím: 6000 Kecskemét, Tinódi u. 6. B/IV/26.